Nem volt egyszerű eljutni Budapestről az észt fővárosba. A repülőjegy rigai átszállással a legolcsóbb, de talán érdemesebb egy helsinki túrával összekötni a látogatást, ahogy mi is tettük. A Finn-öblön keresztül az alig 100 kilométeres vízi utat 2,5 óra alatt teszik meg a gyakran közlekedő hajók, és ha időben foglalunk, akár hatezer forintból is ki lehet hozni az egyirányú utat. De még néhány nappal az utazás előtt is ritkán kell tízezer forintnál többet fizetni.
Mi is hajóval érkeztünk, de éjszaka nem sokat láttunk a városból. Másnap nem volt szerencsénk az időjárással, mivel esett az eső, városnézés helyett inkább múzeumokat látogattunk. Megérte megvenni a Tallinn Cardot, mivel
24 órán keresztül ingyenes belépést biztosít a legtöbb múzeumba,
sőt a tömegközlekedés is ingyenes vele. Bár ez utóbbira nem igazán volt szükség, szinte minden látnivaló elérhető maximum húszperces sétával.
Először a Kadriorg-palotát kerestük fel. Nagy Péter orosz cár építtette magának olasz építészekkel. Az igencsak díszes épület kőhajításnyira van a tengerparttól, egy nagyon tetszetős park közepén. A kiállításon a cári időkből származó festékek mellett azt is bemutatják, milyen pompában éltek itt az orosz cárok, akik nyári üdülőként használták a 18. században felhúzott kastélyt.
A reneszánsz pompa után izgalmas kontraszt volt a szupermodern Kumu szépművészeti múzeum.
A 2006-ban épült múzeum nemcsak Észtországban a legnagyobb, de egész Észak-Európában.
A középkori, főként észt és orosz festészet és szobrászat mellett a modern művészetek is helyet kapnak benne. Különösen érdekes az észtek által csak megszállási időszaknak nevezett szovjet éra művészete, a szocreál mellett más érdekes modern darabokkal.
Ha Magyarország volt a keleti blokk legvidámabb barakkja, akkor Észtország volt a Szovjetunió legvidámabb tagköztársasága. Vagy legalábbis a legnyugatiasabb.
Különösen a művészetben létezett sok liberális és modern irányzat.
A már-már sci-fibe illő modern művészetben sokkal nagyobb szabadságot tudtak az alkotók elérni. Észtországban az olyan nyugati, a Szovjetunióban alapvetően tiltott irányzatok is virágzottak, mint a rock és a punk.
Köztudomású volt, hogy a középkori pincerendszerekben tartanak illegális koncerteket és bulikat, de úgy volt vele a rendőrség, hogy legalább addig sem az utcán botránkoztatják meg az embereket a punkok. Persze azért itt sem volt túl kellemes az élet a diktatúra alatt, de az emberek nyíltabban merték kritizálni a rendszert.
Már csak azért is, mert bár utazni nem lehetett, a finn tévét értették, és így kaptak némi bepillantást a szabad világ életébe. Mint minden balti országban, itt is külön múzeumot kapott a szovjet megszállás története.
A két világháború között függetlenné lett kicsiny országot a német–szovjet alku alapján megszállták a szovjetek, majd rá egy évre elfoglalták a nácik.
A szovjetek az egyik legnagyobb bombázást hajtották itt végre,
több ezer halálos áldozata volt a támadásoknak, minden harmadik-negyedik házat elpusztították, nem kímélték a történelmi belvárost sem.
A középkori városmag még a pusztítások ellenére is az egyik legeredetibb állapotában megőrzött középkori város. Városfalának, bástyáinak és tornyainak nagy része megmaradt, illetve helyreállították.
Ennek a középkori kis ékszerdoboznak igencsak viharos történelme volt.
A 13. században, amikor a keresztes hadjáratok megindultak a Szentföldre, a dán király úgy gondolta, nem megy olyan messzire, inkább a Baltikumban fog téríteni.
A pogány észteket támadta meg. Már ekkor állt a mostani fellegvár helyén egy fából épült erődrendszer. A legenda szerint isteni csodával sikerült bevenni. Már-már vesztésre álltak a támadó dánok, amikor
az égből vörös zászló hullt alá, rajta fehér kereszttel.
Ettől az észtek úgy megijedtek, hogy sikerült legyőzni őket. Azóta is ez egyébként a dán nemzeti lobogó.
A középkorban tovább zajlottak a harcok, az észtek többször fellázadtak. A dánok végül – a legenda szerint – négy tonna ezüstért engedték át őket a Német Lovagrendnek. Ők sem bántak kesztyűs kézzel az észtekkel, német telepesek vették át a helyiek felett az uralmat. Majd a svédek következtek, bár a város továbbra is alapvetően német lakosságú maradt.
A város jelképe a Szent Olaf-templom 159 méteres tornya, amely a 16. században Európa legmagasabb épülete volt. Állítólag ezzel a magas toronnyal akarták idecsábítani a kereskedőket. De úgy látszik, az észteket azóta is vonzza a magasság: az 1980-ban átadott tévétorony a maga 314 méterével kiemelkedő mérnöki teljesítménynek számított. A moszkvai olimpiára készült, és ez nem elírás: a vitorlásversenyeket ugyanis itt rendezték, és többek között ennek közvetítését szolgálta az új torony.
De a templomoknál maradva:
az észtek Európa egyik legateistább népe.
Úgy tartják, azért nem tudják igazán elfogadni a keresztény vallást, mert tűzzel-vassal kényszerítették rájuk, ezért egyre többen a keleti vallások felé fordulnak. Turistaként ebből azt észlelhetjük, hogy szinte minden templom zárva van.
A svéd időszakot tartják a város aranykorának, ekkor épült ki a ma is látható erődrendszer. Az ország déli része Livóniához tartozott, amely a lengyel királyság része lett. Ennek egy időben Báthory István volt a királya,
az észtek számon is tartják, hogy még magyar királyuk is volt.
Egyébként a lív is finnugor nép, de mára majdnem kihaltak.
A nagy északi háborúban, a 18. században az oroszok foglalták el Észtországot. Az észtek azonban sok-sok elnyomás ellenére sem adták fel identitásukat, és végül 1991-ben váltak ismét függetlenné.
A szovjet gazdasági rendszer szinte az egyik napról a másikra omlott össze, de hihetetlen gyorsasággal beindult a kapitalizmus. Az észtek nagyon elkötelezettek a szabad verseny és az innováció mellett, a vezetőik általában fiatalok és nagyon modernek. Az észtek adták a világnak a Skype-ot, és valóságos startupforradalom indult be náluk a 90-es évek végétől.
Sok észt gazdagodott meg az informatikai cégekből, ez az utcákon hihetetlen számban fellelhető luxusautók számán is meglátszik. Bár azt is sokan megjegyezték, hogy az ínséges szovjet idők után
az autó nagyon fontos státuszszimbólum lett, és az észtek erre költenek a legtöbbet.
A modern építészet is bizonyítja, hogy nagyon sokat fejlődtek, már felhőkarcoló-negyede is van a városnak. A panelek, a faházak, a középkori házak és az üvegpaloták érdekes látványt nyújtanak egymás mellett.
Hogy sok a tehetős ember, azt az éttermek is mutatják. Rengeteg magas színvonalú egység van, jóval a magyar árszínvonal felett: a központban 15-20 euró (4600-6200 Ft) egy főétel, egy kávé vagy sör is 2,5-5 euró (770-1500). De nemcsak drágák, izgalmasak is az éttermek: volt olyan hely, ahol a fine diningot ruhaszalonnal kombinálták.
Nem szabad kihagyni a városközponttól némileg kieső, de a helyi hipszterek körében felkapott Kalamaja városrészt sem.
Egy óriási gyártelepet alakítottak itt kulturális központtá.
Mintha a Csepel-gyár helyére költözött volna be a budapesti bulinegyed: rengeteg bár, étterem – némelyik régi vasúti kocsiban működik –, közösségi iroda kapott itt helyet, de hétvégén bolhapiac is működik. Ebben a negyedben valamivel olcsóbbak az éttermek, nagyon jókat ettünk már 10 euróért (3100 Ft).
Más régi épületet is ügyesen hasznosítottak. A tengerparton még a németek húztak fel egy óriási hangárt a második világháborúban hidroplánoknak. A 14 eurós (4320 Ft) belépő nem olcsó, de elég egyedi a vízi közlekedést bemutató kiállítás: van itt középkori hajóroncs, 80-nal repesztő, csak fából készült jégvitorlás, sőt tengeri mentésre kialakított szovjet helikopter is.
A legnagyobb attrakció maga az épület. A különleges vasbeton kupolák alátámasztás nélkül készültek, és nagyon egyedinek számítanak. A szovjet időkben aknaraktárnak használták a hangárt, az egész tallinni öblöt aknazárral védték ugyanis. A rendszerváltás után az észt állam éveken át pereskedett a lepusztult épületekért, nagyjából tíz éve sikerült végül megszerezniük.
Nekem a kiállításon a 30-as években épült tengeralattjáró jött be leginkább, amelyet belülről is megcsodálhattunk. Az akkori technika mai szemmel nem tudott túl nagy hatásfokot elérni, maximum
egy napot lehetett a járművel a víz alatt tölteni.
A kikötőkben is akadnak érdekességek: a testvéri finnektől az első észt köztársaság idején ajándékba kapott jégtörő gőzös, valamint több kiselejtezett hadihajó.
Az észt–magyar rokonságot mintha errefelé komolyabban vennék, mint nálunk. Mindenki rögtön mosolygósan fordult hozzánk, ahogy megtudták, hogy magyarok vagyunk.
Néhány étteremben magyar borokkal is találkoztunk.
A Google térképén megtalált magyar étterem azonban itt sem húzta sokáig. A napernyőkön olvasható cégér félrevezető, hiszen már egy indiai étterem működik benne.