Ki az a Rebecca Lowe, és mit csinál, amikor épp nem távoli és különleges országokat fedez fel?
35 éves londoni újságíró vagyok, a jogtudomány a szakterületem, azon belül is az emberi jogok. A barátommal élek Anglia fővárosában.
De erős szállal kötődik Magyarországhoz is, ha jól tudom.
Igen, édesanyám Budapestről költözött Angliába, így félig magyar vagyok. Volt is egy nyaralónk a Balaton partján, ahová minden évben elmentünk.
Honnan jött a különleges kerékpártúra ötlete?
Londonban dolgoztam, de rájöttem, hogy az újságírás nem az íróasztal mögött, hanem kint a nagyvilágban történik, ahol szemtől szemben állunk a riportalanyokkal. A Közel-Kelet különösen érdekelt, mert úgy éreztem, a médiában gyakran festenek előnytelen képet a térségről.
A terrorizmuson, az elnyomáson, a vallási konzervativizmuson kívül más nem jut el hozzánk. Kíváncsi lettem, mennyi igaz a hírekből. A saját szememmel akartam látni azt a világot. Ezenkívül úgy éreztem, kell egy nagy kaland, mielőtt túl idős leszek, és leköt a család meg az otthon. Szóval összepakoltam, felraktam a cuccomat egy bicajra, és nekivágtam.
Mit szóltak az ismerősök? Egyedül, nőként őrültségnek tűnhet egy ilyen túra.
A család és a barátok többnyire támogattak, de természetesen aggódtak is. Az édesanyám reakciója nyomdafestéket nem tűr, de erre a mondatára tisztán emlékszem: „Kirabolnak és megerőszakolnak – a legjobb esetben.” Azonban ahogy teltek a gondmentes napok, egyre kevesebben aggódtak.
Hogyan készült fel a kihívásra?
A kerékpározás tekintetében sehogy. Szándékos döntés volt, hogy az úton építem ki az állóképességemet. Ez sokkal tovább tartott, mint reméltem.
A háttérmunkára azonban rászántam az időt. Utánajártam az országoknak,
meggyőződtem arról, hogy a választott útvonal biztonságos.
Tanácsokat kértem más utazóktól és kerékpárosoktól, beszereztem a szükséges felszerelést. Ez mind nagyon sokáig tartott, a kiegészítőknél például végtelen a lehetőség, és soha nem tudhatja az ember, pontosan mire lesz szüksége, amíg el nem indul.
De végül elindult.
Igen, bár még mindig felkészületlenül. Soha nem tekertem például oldaltáskákkal, sőt a kerékpárom is az indulás napján érkezett meg. Nagyjából tízkilónyi szükségtelen holmit cipeltem magammal – elég kínos, de ebben még egy ukulele (a gitár kicsi, négyhúros változata - a szerk.) is volt – ezektől aztán az első adandó alkalommal megszabadultam.
Miért kerékpárral vágott bele?
Ha biciklin ülünk, nemcsak megfigyelők vagyunk, hanem a környezetünk részévé válunk.
Mindenki megbízik bennünk, és beszélni akar velünk,
így sokkal könnyebben megy az emberek, a közösségek megismerése. Kiváló arra is, hogy formába hozzon, ráadásul a falánkok, mint én, háromszor annyit ehetnek, mint normál esetben. Számomra ez Törökországban és Iránban maga volt a mennyország, hiszen rajongok a kebabért, és le tudnám élni az életemet úgy, hogy mást nem is ennék.
Milyen költségvetéssel utazott?
Az úton nagyjából négyezer fontból (közel másfél millió forint) gazdálkodhattam.
Térjünk rá kicsit Iránra, ahol két hónapig tekert. Utazásra nem javasolt térségként tartják számon. Egyetért ezzel?
Ez az általános vélekedés, de egyáltalán nem értek egyet. Veszélyes, fanatikusan iszlamista országként van jelen a médiában, de a valóság más képet mutat.
A lakosság nagy része egyértelműen szemben áll az elnyomó vallási rezsimmel.
Sőt, annak ellenére, hogy vannak erősen konzervatív pártok, Irán talán a Közel-Kelet vallásilag legszabadabb, legnyugatiasabb országa. És jelenleg a legbiztonságosabb is: annak ellenére, hogy síita muszlim ország, tehát az ISIS és egyéb dzsihádista csoportok ellensége, egyelőre elkerülték a támadások. Több európai országgal ellentétben.
Mi a legnagyobb különbség Kelet és Nyugat között?
A borzasztó hőség. A felháborító közlekedés. A hihetetlen ételek (köztük a kebab). Az emberek segítőkészsége és szívélyessége. Az öröm, amellyel egy idegent fogadnak az országukban.
Hogy néznek ki a mindennapok Iránban?
Ez nagyban függ attól, hol helyezkedsz el a társadalomban. A vallásos, konzervatív családok mecsetbe járnak, betartják a ramadánt és (néha) támogatják a rezsimet. A másik oldalon viszont ott vannak a progresszív, modern lakosok, akik kevésbé vallásosak, és nem értenek egyet a hatalommal. Ők éltetik Iránban azt a hatalmas földalatti partiszcénát is, ahol a fiatalok – csakúgy, mint Nyugaton –
isznak, táncolnak és szórakoznak.
Egy másik érdekesség, hogy Iránban a legnagyobb a világon az orrműtétek száma. A nők pedig nagyon erőteljesen festik magukat. Ez vélhetőleg azért van, hogy a hidzsáb hatását enyhítsék, esetleg a patriarchális kultúra hatása, amely a nőket tárgyiasítja, és a külsőségekre alapoz.
A nők elleni erőszak is gyakran megjelenik a sajtóban. Mik erről a tapasztalatai?
Beszólogatások akadtak az út során, de soha nem fajult odáig a dolog, hogy veszélyben éreztem volna magam. Ezek többnyire bunkó, műveletlen férfiak voltak, akiket szívesen helyre tettem. A legtöbben azonban tisztelettudóan viselkedtek.
Úgy gondolom, hogy külföldiként könnyebb volt. Ha iráni lettem volna, bizonyára ellenségesebb hangulatot váltok ki.
Látszott, hogy nőként kemény az a világ.
Sok megkötés vonatkozik rájuk, például a hidzsáb viselése vagy az engedélykérés egy férfitól, ha utazni kívánnak. A szexuális zaklatás gyakori, és durva kettős mérce uralkodik, ha a házasság előtti együttlétről van szó. A nőktől még a fejlettebb közösségekben is elvárják, hogy szűzként házasodjanak. Engem azonban ezek nem érintettek.
Mi volt a legnagyobb félelme, amelyen túl kellett lendülnie?
Kővé dermedek a kígyóktól. Rettegek tőlük, így folyamatosan kerestem őket. Szudánban vált a legrosszabbá a helyzet, ahol meséltek egy sivatagi kígyóról, amely csak a fejét dugja ki a homokból. Szerintem többet néztem a földet, mint magát a tájat, de szerencsére nem akadtunk egymásra.
Csupán kétszer láttam kígyót az egész túra során.
Egy kis feketét Montenegróban, meg egy kilapítottat Boszniában. Mindkettő pánikrohamot váltott ki belőlem, és rémálommá változtatta a sátorozást. Valahogy le kell majd ezt a félelmemet győznöm, mert nevetséges.
Az út legrosszabb pillanata?
A Szaharában elfogyott a vizem, és összeestem a kiszáradástól. Szerencsére egy núbiai család rám talált, és megmentett.
És a legszebb pillanat?
Egy egész napos tekerés utáni kebab. Teljes üdvözülés.
Mit tanácsol azoknak, akik szívesen megismerkednének a Közel-Kelettel?
Ne higgyenek a médiának, csak menjenek. Nagy valószínűséggel barátságos, színes és befogadó világ várja az oda érkezőket, amely biztonságosabb és sokkal ismerősebb, mint gondolnák.