Magellán nevezte el az itteni őslakosokat patagónoknak, azaz óriásoknak, mivel sokkal nagyobbak voltak, mint az akkori spanyolok. Patagónia Argentína és Chile legdélebbi részeit foglalja magában, és igencsak ritkán lakott vidék. Átlagban mindössze egy-két lakos jut egy négyzetkilométerre.
Nemzeti parkjait a világ leghíresebbjei között tartják számon, jogosan. Sziklák, hegyek, gleccserek, óriási puszták uralják a vidéket, de a legnagyobb úr a szél. Néha erősebben, néha kevésbé erősen, de folyamatosan fúj.
A szél formálja a természetet,
olyannyira, hogy délen még a fák is 45 fokban nőnek miatta.
Először a Los Glaciares Nemzeti Parkba látogattunk el. Ez Argentína második legnagyobb nemzeti parkja 1981 óta a világörökség része. A nevéből is látszik, hogy itt a gleccsereké a főszerep. Szám szerint 47-et táplál az Andok déli részén fekvő Patagóniai Kontinentális Jégmező.
Ezek közül a legfontosabb és leghíresebb a Perito Moreno-, az Upsala- és a Spegazzini-gleccser. A jégtakaróból kibukkannak sziklacsúcsok is, amelyek közül a legismertebb a Fitz Roy és a Cerro Torre, mindkettőt a gleccserek formálták ilyen egyedi alakúra.
Ahhoz, hogy ez utóbbi kettőt megcsodálhassuk, El Chaltenbe kell utazni. Előbb El Calafatéba repültünk, majd onnan bérelt autóval vezettünk fel a túrázás paradicsomába.
A két sziklacsúcs lábánál, fantasztikus környezetben fekvő falu 1985-ben épült,
és napjainkban a turizmusból él.
Gyakorlatilag kizárólag szállodákat, kempingeket, éttermeket, kávézókat, túraboltokat és élelmiszerboltokat találunk itt, meg persze megszámlálhatatlan turistát.
Ennek ellenére nagyon hangulatos a hely. Mindjárt első este isteni finom argentin steaket ettünk. Itt amúgy, ha mediumnál (nálunk ezt inkább medium rare-nek hívják) jobban átsütve kéred a húst, akkor a szívükhöz kapnak, és kétszer visszakérdeznek, hogy komolyan gondolod-e.
Az élelmiszerboltok kínálata, hát, mit mondjak, érdekes. Csak hatdecis vizet lehet kapni,
kenyérből egyfélét, azt is előrecsomagolva, a gyümölcspultról inkább ne is beszéljünk.
Kekszből viszont nincs hiány. Este bevásároltunk tíz üveg hatdecis vizet, pár banánt aranyárban, és egy csomó kekszet a másnapi túránkra.
Több El Chaltenből induló túra közül választhatunk, ezek mindegyike a Fitz Royt és a Cerro Torrét kerülgeti. A lelkes, főleg amerikai túrázók tömött sorokban haladnak az ösvényeken, abban reménykedve, hogy egyszer csak előbukkan a felhők mögül a hegy. Amire általában nem sok esély van.
Első nap a Laguna Torre-túrát jártuk végig, amely nagyjából 20 kilométer hosszú, 500 méter szintemelkedéssel. Óriási szerencsénk volt, mert
nem esett az eső, még a nap is kisütött néha,
és viszonylag kevés felhő volt az égen. A túra rögtön egy kilátóponttal indít, ahonnan a Fitz Roy folyóra és magára a Fitz Royra is gyönyörű panoráma nyílik.
A túra végpontja a Torre-lagúna. A tengerszemet a Torre-gleccser táplálja, egészen le lehet sétálni a partjára. A szél a tó környezetében elképesztő erősségű volt, próbáltunk nagyobb kövek mögött menedéket találni, sikertelenül.
Úgyhogy felvettük az összes ruhát, ami nálunk volt, sapkát, kapucnit, gyönyörködtünk a látványban, és elfogyasztottuk az elemózsiánkat. Mikor már majdnem kockára fagytunk, elindultunk visszafelé. Bár ugyanazon az úton baktattunk vissza El Chaltenbe, rájöttünk, hogy ezt a tájat nem lehet megunni.
Elképesztő színek és fények uralták a látványt, bármerre néztünk. Az erdős részeken mondjuk muszáj volt a lábunk elé nézni, mert rengeteg öngyilkosjelölt hernyó próbált átjutni az ösvény egyik oldaláról a másikra.
Kicsit megfáradva, teljes mértékben a patagón táj hatása alatt értünk vissza az autóhoz. Beugrottunk a boltba további vizekért és kekszekért, majd elvezettünk a szállásunkhoz, a Hostería El Pilarhoz. Ez El Chaltentől körülbelül 17 kilométerre volt, a Blanco folyó mellett, elképesztő rálátással a Fitz Royra. Megvacsoráztunk, majd elég gyorsan sikerült elaludnunk.
Második napra kis csapatunk a Los Tres-lagúnát tűzte ki túracélul. Ez is nagyjából 20 kilométeres útvonal, viszont itt a szintemelkedés 1000 méter. A tervünk az volt, hogy a hosteríából eltúrázunk a tengerszemhez, onnan lemegyünk El Chaltenbe, majd visszataxizunk a szállásunkra.
Annak ellenére, hogy viszonylag korán indultunk, már hosszú, tömött sorokban vonultak felfelé az emberek a lagúna irányába. Eleinte próbáltunk előzni, de egy idő után feladtuk, és beálltunk a sorba.
Ahogy közeledtünk a Fitz Royhoz, egyre gyönyörűbb kilátás tárult elénk.
Szerencsére volt olyan pillanat, amikor minimális felhő takarta csak a hegyet.
A túra utolsó kilométerén 400 méter szintemelkedést kellett leküzdenünk, ez a gyakorlatban meredek sziklalépcsőket és murvás ösvényt jelentett. Amikor megérkeztünk a lagúnához,
hóvihar és felhő mögé bújt Fitz Roy fogadott minket.
Kicsit arrébb sétálva felértünk egy magaslatra, ahonnan a Los Tres-lagúna melletti Sucia-lagúnára is ráláttunk. A szél sebessége, ereje és általános jelenléte leírhatatlan volt.
A Los Tres tengerszemtől elindultunk vissza, El Chalten irányába. Nagyon kényelmes, könnyű terepen ereszkedtünk le a faluba. A túra végén, az utolsó kilátópontból gyönyörű panoráma nyílt a Vueltas-folyóra.
Megfáradva érkeztünk meg El Chaltenbe, ahol megittuk a jól megérdemelt sörünket, majd rendeltünk egy taxit, amely visszafurikázott minket a hosteríánkba. Megint isteni steaket vacsoráztunk, majd a másnapi koránkelést szem előtt tartva lefeküdtünk aludni.
A harmadik nap hajnalban a többiek kiabálására ébredtem. Elképesztően gyönyörű, felhőmentes napfelkeltéhez volt szerencsénk. Félkómásan összeszedtem a fényképezőgépet és az állványt, kibotladoztam az épület elé, útközben beleestem a patakba, de végül csak sikerült megörökítenem a látványt.
Erre a napra a méltán világhírű Perito Moreno-gleccser volt a program. Már az oda vezető út is gyönyörű volt. Óriási pusztaságon keresztül vezetett az út,
a távolban kisebb-nagyobb, kék és zöld színben pompázó hegyek magasodtak.
A nemzeti park bejáratánál kifizettük a belépőt, majd a gleccsertó partján, kanyargós úton jutottunk el a fő attrakcióhoz.
Eléggé felcsigázza az embert, ahogy egyre közeledik a gleccserhez, amely közben egyre kékebbnek és kékebbnek tűnik. Ha valahol sok a turista, akkor az ez a hely. Valószínűleg azért is, mert könnyen megközelíthető, és még csak nem is kell sokat gyalogolni az életre szóló élményhez.
A gleccser területe 838 négyzetkilométer, hossza 30 kilométer, legnagyobb magassága 74 méter. Egyike annak a három patagóniai gleccsernek, amely még növekszik. A sűrű gleccserjég a kék színen kívül a többit elnyeli, ezért látjuk kéknek a gleccsert.
Délutánonként óriási robajjal, kisebb-nagyobb darabok szakadnak le a gleccserből, és jéghegy formájában folytatják útjukat a tóban.
Nevét Francisco Morenóról kapta, aki argentin felfedező volt a 19. században. Nagy szerepe volt a chilei–argentin határvonal megrajzolásánál folyó vitákban.
Negyedik napunkat El Calafaténak szenteltük. A város az Argentino tó déli partján fekszik, nevét a calafatéról, vagyis egy bogyós növényről kapta. Egész délután El Calafatéban sétálgattunk, élveztük a nyüzsgést és a napsütést. Végre találtunk normális élelmiszerboltot, ahol mindent lehetett kapni, mi szem-szájnak ingere, még másfél literes vizet is.
Cikkünk második részében a chilei Torres del Paine Nemzeti Parkban tett látogatásunkról számolunk be.