Egy napunk volt a szerek felfedezésére

Vágólapra másolva!

Ha azt a szót halljuk, hogy szer, manapság a legtöbb embernek dr. Zacher Gábor toxikológus arca ugrik be, vagy Mackey bá a South Parkból, aki folyton azt ismételgeti: „A drog rossz, értem!?” Annak ellenére, hogy korábban is tisztában voltam a szó másik jelentésével, múlt szombatig nekem sem a pár házas, domboldali településforma ugrott be róla. Ez azonban az Őrségben és a Vendvidéken eltöltött túranap után megváltozott.

Lánczi Péter,

Turista Magazin

Vágólapra másolva!

Őrség utazás Farkasfa Orfalu Szalafő Vendvidék Őriszentpéter Kétvölgy teljesítménytúra

Az ember még utasként is kétszer meggondolja, hát még sofőrként, hogy Budapestről egészen az Őrségig autózzon egy teljesítménytúra kedvéért, hogy ott aztán lejárja a lábát, majd visszaüljön a kocsiba, és újabb végtelennek tűnő órákig vezessen hazáig. Laci az utóbbit vállalta, Robi és én pedig az utas szerepét. Gyakorlatilag még éjszaka volt, amikor elindultunk Őriszentpéterre, hogy odaérjünk a reggel hatórás rajthoz.

Őrző-védők vidéke

Ha már ilyesmire szántuk el magunkat, természetesen a leghosszabb, 75 kilométeres távot választottuk, mert

szerettünk volna minél többet látni az ország legnyugatibb tájából.

Az estébe nyúló monoton gyaloglás számomra erőt próbáló fizikai kihívásnak ígérkezett, ellentétben útitársaimmal, akik rutinosabbak a hosszú távok legyűrésében.

Az őriszentpéteri rajtot és a település központját elhagyva máris a vidék szerei között találtuk magunkat. Sorra jött Városszer, Kovácsszer, Templomszer, Keserűszer, bár ezek valójában mind Őriszentpéter részei, annak ellenére, hogy különálló kis falvaknak vagy esetenként elszigetelt majorságoknak, tanyáknak is tűnhetnek. Ezek a szerek a nevükben őrzik az egykor itt élt családok nevét vagy foglalkozását, esetleg a helyre jellemző valamilyen sajátosságot.

A dombtetőkre épült, helyenként csak pár házas településformák alapvetően már a honfoglalás óta a határvidék védelmét szolgálták. Az Őrség tájnév is erre vezethető vissza. A térség egykori nemzetségeinek kiváltságos őrző-védő feladatát 1286-ban IV. László király nemesi jogokkal jutalmazta, amelyek a végvárak megépüléséig meg is illették őket.

De nemcsak a védelem ellátása miatt települtek a helyiek a dombok tetejére. A kilátás mellett a vizes, lápos völgyek is erre késztették őket, hiszen a csapadék leszivárgását akadályozó agyagos talaj aligha alkalmas állandó lakhelynek, főleg, amikor tavasszal megindul az olvadás. Ráadásul

a közeli Alpok miatt az Őrség sokkal csapadékosabb, mint hazánk más tájai.

Ez a tény a változatos és harsányzöld növényzeten is meglátszik.

Elragad a falusi romantika

Még tíz kilométert sem tettünk meg, amikor elértük a Szalafőhöz tartozó Pityerszert, amely falumúzeumként talán az egyik legismertebb őrségi szer. Az épületek zöme a 19. század portáit, gazdasági épületeit és az akkor élt emberek mindennapjait mutatja be.

A szépen felújított és karbantartott zsúpfedeles házak megtekintésére ezúttal nem sok időnk maradt, mert már a nyomunkban volt a teljesítménytúrázók körében jól ismert Bubu, aki ezúttal szervezőként, azaz „seprűként” teljesítette a távot. Megjelenése számunkra azt jelentette, hogy már ilyen korán kezdünk kicsúszni a szintidőből, igaz, későn is indultunk.

Bár a népi építészetet csak pár fotó erejéig tudtam megcsodálni, így is nagy hatással volt rám.

A fából és agyagból épült egyszerű, de praktikus házak

egyszerre keltették fel bennem a kétkezi munka utáni kedvet, illetve valami ősi vágyat, hogy saját kezűleg építsek menedéket nyújtó épületet a családom számára.

Persze tudom, hogy a paraszti élet sokszor kemény robotolásról, sőt nélkülözésről szólt, nem pedig romantikus idillről, de azért jó volt elábrándozni egy kicsit a kétkezi munka szépségéről. Közben pedig próbáltam felzárkózni a túratársamhoz, aki azt hitte, előrementem. Laci és én bő félóráig üldöztük egymást, azzal a különbséggel, hogy én tudtam, hogy nekem kell őt befognom.

Elértük az alig hatvan lelket számláló Orfalut, ahol szinte az összes lakó kint volt az utcán, hogy a falut csinosítsa. Többek között éppen a falu haranglábját és az útszéli feszületet festették újra, amolyan igazi kalákahangulatban. Itt is láttunk színes szalagokkal díszített hatalmas májusfákat, a környéken szinte minden településen állítottak ilyet.

A hármas határ vidékén

A falutól alig egy kilométerre értük el a Sűrűerdő pihenőhelyet, ahol mi is frissítettünk, hogy aztán nekilássunk a szlovén–magyar határvonal bejárásának. A határsáv nyiladékában végigvezető zöld jelzést követtük. Alig pár méterre haladtunk el Szlovénia legészakibb pontja mellett, amit Laci nagy bánatára ezúttal kihagytunk.

Egyre kevesebb túratárssal találkoztunk, ami biztos jele volt annak, hogy már jócskán benne vagyunk a napban. A mezőny széthúzódott, ahogy az ilyenkor lenni szokott. A gyorsabbak elhaladtak, a lassabbak hátul meneteltek. A tempó mindenkinél kezdett beállni.

Ahogy a határon csalinkáztunk, ráláttunk Kerkafő (Čepinci) szereire is, hiszen

a faluszerkezet Szlovéniában is ugyanaz, mint nálunk,

annak ellenére, hogy ezt már nem Őrségnek, hanem Vendvidéknek hívják. A magyarországi szlovének hagyományos magyar neve a „vend”, innen a Rábavidék és a Muravidék népies „Vendvidék” elnevezése.

A mai Magyarországon található vend falvak lakosai máig zömében szlovén származásúak, és ápolják a hagyományaikat. Felsőszölnök is egy ilyen kis falu, ez hazánk legnyugatabban fekvő települése. Túránk során mi is áthaladtunk rajta. Itt egyszerre lehet látni szépen felújított portákat és az elnéptelenedést jelző romos házakat.

Itt nyitották meg először a vasfüggönyt

A falutól a nyáriasra fordult időben a Szölnöki-patak mentén és a Hampó-völgyön át értünk el az 1922 óta fennálló osztrák–szlovén–magyar hármas határhoz. A második világháborút követően a terület megközelíthetetlen volt. A határt szögesdrót és katonák őrizték, tűzparanccsal. Aztán itt történt meg

1989. május 27-én a vasfüggöny legelső határnyitása.

A hármas határt jelölő emlékkőnél azóta is minden évben ünnepélyes találkozót tartanak a három nemzet képviselői.

Innentől Ausztriában folytattuk utunkat, de csak másfél kilométeren keresztül. Nem nagyon vettük észre, hogy idegen országban járunk, talán csak a turistaút közvetlen közelébe telepített méhkasok voltak feltűnőek, melyeket aztán veszélyesnek is ítéltünk serényen döngicsélő lakóik miatt. A kasok mellett német nyelvű szöveg és telefonszám jelölte az illetékest, de hogy miért a turistaúton kell méhészkedni, számunkra rejtély maradt.

Egy kisebb történelmi határszakaszba is belefutottunk. Rövid szögesdrótos kerítésszakasz és őrtorony jelezte, hogy egykor itt szigorúan tilos volt átkelni. Az őrtoronyra manapság bárki felmászhat, de a környező fáktól aligha van túl nagy kilátás.

Tovább kanyarogtunk a dimbes-dombos vidéken, melynek 300 méteres magaslatain az egész nap folyamán mindössze 1330 méternyit emelkedtünk szinte észrevétlenül. A Felsőszölnökhöz tartozó, pár házas János-hegyre sem kellett meredeken felkapaszkodnunk, mégis kis fakilátóról nézhettünk körbe a vidékre, ahol már látszott utunk következő állomása.

Még az Alpok is látszanak

Elértük Kétvölgyet, amelynek egyik fele egykor a Ritkaháza nevet viselte. A valóban ritkásan lakott települést most is megtaláljuk a térképen Permise szomszédságában, mellyel közösen alkotják a mai Kétvölgy falut.

A szeres településszerkezet itt is kiválóan megfigyelhető,

bár ennek tipikus példájaként nem ezt a települést szokták emlegetni.

Az alpesire is emlékeztető, rendezett tájban kanyarogtunk fel Kétvölgy haranglábához, ahol a túránk nyolcadik ellenőrzőpontja és egyben frissítőhelye is volt. Ránk fért a hűsítő szódavíz, mert kezdtünk kitikkadni az erős napsütésben. Sokat viszont itt sem pihenhettünk, mert előttünk állt még 30 kilométer, amelynek nagy részét szerettük volna világosban bejárni.

Permise határában nemcsak hatalmas májusfa, hanem még annál is magasabb kilátó áll. Innen aztán tényleg szép panoráma nyílt az Őrségre és a Vendvidékre, és a párás idő ellenére a távolban még az Alpok vonulatai is jól kivehetőek voltak. Bár szorított minket az idő, azért a kilátásra szántunk pár percet, mielőtt a Szentgotthárdhoz tartozó Farkasfa felé vettük az irányt.

Ezen a szakaszon is felváltva haladtunk fenyvesekben és nyíresekben, de a vidékre korábban jellemző változatos flóra itt kezdett el-elmaradni. A lápréteken tipikus páfrány és sás errefelé már nem nagyon volt jelen, és virágokból is egyre kevesebbet láttunk. Viszont

az Őrség településeire oly jellemző haranglábat Farkasfán is megcsodálhattuk.

A kocsmában pecsételtünk, és némi zsíros kenyér, üdítő és szusszanás után már folytattuk is az utat. Igaz, fájó talpaim miatt részemről ekkor már kevesebb lelkesedéssel.

A fájós lábaké a főszerep

A falutól a Nagy-árok táján keresztül követtük a piros jelzést, ahol a kisebb-nagyobb patakmedreken való átkelések kezdtek komoly kihívást jelenteni a fájós lábaknak. Míg korábban csak átszökkentem a kisebb akadályokon, most öregesen kerestem a legkényelmesebb átkelőpontokat. Lassan a többiek mozgása is darabossá vált, a beszélgetések is elcsendesedtek. Így értünk be az egykor Őriszentpéterhez tartozó Kondorfára, amely a hajdanán itt is honos kondormadárról kapta a nevét.

Bevallom, nekem már innentől csak a célba érkezés járt az eszemben, pedig még hátra volt 11 kilométer. A gyönyörű vidék beleveszett az éjbe, nem maradt más számunkra, csak a tájékozódás a sötétben és a kínlódás a fájós lábak miatt. Hiába, nem az új túracipőmben kellett volna elindulnom.

A békakuruttyolástól zengő Bárkás-tói pihenőhely volt az utolsó ellenőrzőpontunk a cél előtt. A ropogó tábortűz, a petróleumlámpa fénye és a kényelmes padok elég marasztalóan hatottak rám, annak ellenére, hogy már csak négy kilométer volt hátra a célig.

A Teljesítménytúrázók Társasága által szervezett Őrség-Vendvidék túrákat idén 25. alkalommal rendezték meg.

Ötévente az 50 és a 25 kilométeres távok együtt is teljesíthetők,

és idén ráadásul a retrónak számító eredeti útvonalon haladt.

A hosszú autóút és a fájós lábak ellenére örültem, hogy ezt a túrát választottam. A táj szépsége és egyedisége mellett a szervezés is lenyűgözött. Külön meg kell említenem a profi itinert, amely nemcsak kiválóan vezetett végig a szerek világán és a túra útvonalán, hanem esztétikus pecsétgyűjtőnek is bizonyult. Ez pedig nálam mindig pluszpont.