Kipróbáltam, milyen az élet a maláj őserdő mélyén

Tahan függőhíd: ezen minden tériszonyos legyőzheti félelmeit

Nagy álmom volt, hogy egyszer nekivágjak a dzsungelnek. Persze azzal nem számoltam, hogy ez a kaland teljesen más lesz, mint amilyennek elképzeltem. Tigrisek és elefántok fürkészése helyett leveli piócákkal, bogarakkal és óriási, kidőlt fákkal kellett megküzdenem 40 fokban, 100 százalék páratartalomban. Kiruccanásom egyik legizgalmasabb része pedig az volt, amikor az őserdő mélyén, egy barlangban töltöttem az éjszakát.

Malajziában járva végre eljött a várva várt nap, amikor elindultam a Taman Negara Nemzeti Parkba, az esőerdő mélyére.

Az általunk kiszemelt városkába autóval vagy csónakkal lehetett eljutni.

Az utóbbit választottam, mivel az sokkal izgalmasabbnak tűnt. Főleg, amikor megláttam, hogy egy fából összetákolt, 5-6 méteres vízi járműről van szó. Az út körülbelül két és fél órás volt, de megérte. Egy varázslatos kis falu partján szálltunk ki, ahol a házak a domb tetején sorakoztak.

Kuala Tahan, a kis falu Forrás: Daróczi Szilárd

A falu alig lehetett százlelkes, a helyiek kedvesek voltak és nagyon segítőkészek. Már alig vártam, hogy elinduljunk a dzsungelbe. A kínálat viszonylag nagy volt, egy-háromnapos vagy egyhetes kalandból lehetett választani. Meglepő módon kevés volt a jelentkező, így várnom kellett pár napot az indulásig.

Járatlan utakon a dzsungelben

A kétnapos túrát választottam végül. Korán indultunk, a túravezetővel együtt öten. Előtte megkaptuk az útravalónkat:

fejenként négy liter vizet, két konzervet, két instant levest,

egy polifoamot és egy hálózsákot. Ezután csónakba szálltunk, és két órát utaztunk a kiindulópontig.

Közben a túravezető valamilyen növény levelébe tekert fűszeres, halas rizst adott nekünk ebédre. Nagyon fűszeres volt, erősen érződött benne a koriander. Elhagyatott kempinghez érkeztünk, a faházak lepusztult állapotából jól látszott, hogy évek óta nem használják már őket. Az első kihívás egy 30-40 méteres függőhíd volt, magasan a lombok fölött.

Úton a dzsungelbe Forrás: Daróczi Szilárd

Tériszonyom van, így percek teltek el, mire elhittem, hogy nem fog leszakadni a híd, nyugodtan átmehetek rajta. Ezek után az útitársam az első lépésnél megcsúszott, és hanyatt vágódott. Ismét percek kellettek, hogy összeszedjük magunkat, de ezúttal a nevetést nem bírtuk abbahagyni.

Túravezetőnk, Rippi nagyon beszédes, jó fej maláj srác volt, aki sok időt töltött Franciaországban.

Néhány éve költözött a faluba, azóta vezeti a turistákat ezen a különleges útvonalon.

A gyaloglás már rögtön az elején nagyon izgalmas volt, a sűrű növényzettől ugyanis nem láttuk az ösvényeket. Rippi machetével vágta az utat, akárcsak a filmekben, és többször poénkodott azzal, hogy erre még nem járt.

Tahan függőhíd: ezen minden tériszonyos legyőzheti a félelmeit Forrás: Daróczi Szilárd

Később kiderült, nem viccnek szánta, tényleg nem a megszokott útvonalon mentünk, mivel nemrég egy vihar több fát kidöntött, így azok az utak használhatatlanná váltak. Ez az elején kicsit aggasztott, de az óriási meleg (38-40 fok) és a magas páratartalom hamar elvonta a figyelmemet, ömlött rólunk a víz.

Néha megálltunk kicsit pihenni, olyankor Rippi érdekes sztorikkal, legendákkal szórakoztatott minket. Mesélt például az erdő szelleméről, Puntiánáról, aki állítólag több turistának is megjelent éjszakánként. Szó volt az elfekről is, a helyi bennszülöttekről, akik

Rippi szerint láthatatlanul kísértek minket az utunkon.

Rippi azt kérte tőlünk, hogy mielőtt könnyítünk magunkon, kérjünk engedélyt az elfektől, ha már az ő földjükön járunk. Így adhatjuk meg nekik ugyanis a kellő tiszteletet.

Ezeken a vastag fatörzseken kellett átmásznunk Forrás: Daróczi Szilárd

Rám tapadtak a vérszívók

Embert próbáló volt az utunk, sokszor óriási fatörzseken kellett átmásznunk, hogy tartani tudjuk az időt. Az rémített meg a legjobban, amikor hirtelen teljesen átnedvesedett a pólóm. Először azt gondoltam, csak jobban izzadok, de amikor odanéztem, láttam, hogy tiszta vér a felsőm.

Leveli piócák tapadtak a hasamra, a bokámra, a hónaljamra és a nyakamra.

Az ijedtség persze sokkal nagyobb volt, mint a baj. A vérszívók ugyanis egyáltalán nem ártalmasak, sőt. Gyorsan leszedtük egymásról a piócákat, és mentünk is tovább. Nem sokkal később újabb trauma ért. Megcsípett valami, amitől az egész karom bevörösödött és égett. Már a végrendeletemet fogalmaztam magamban, de Rippi azzal nyugtatgatott, hogy valószínűleg csak egy darázs csípett meg. Alig egy óra múlva már csak a csípés helye látszott, és a fájdalom is elmúlt.

Ez a kép félúton készült, az esőerdő mélyén Forrás: Daróczi Szilárd

Végre megérkeztünk a barlanghoz. Több ezer négyzetméter lehetett, és 30-40 méter belmagasságú. Ijesztő volt arra gondolni, hogy ott töltjük majd az éjszakát, ahová bármikor betévedhet egy vadállat. Sötétedés előtt gyorsan lecuccoltunk, majd kaptunk egy ócska kis bádogedényt, hogy azzal mehetünk fürdeni. A barlang bejáratánál volt egy kis patak, a tállal locsoltuk magunkat és egymást.

Miután végeztünk,

nekiláttunk fát gyűjteni, hogy legyen elég tüzelőnk egész éjszakára.

Megraktuk a tüzet bent a barlangban, megvacsoráztunk, és lefeküdtünk aludni. Rippi gyertyákat rakott körénk, ha arra tévedne egy vadállat, ne merészkedjen közelebb. Azzal nyugtatott meg minket, hogy egész éjszaka ébren lesz, és vigyáz ránk. Így is volt. Énekelt, és táplálta a tüzet. Nem sokat tudtam aludni, borzasztóan melegem volt, és minden apró zajra kipattant a szemem.

A barlang egyik bejárata, itt töltöttük az éjszakát Forrás: Daróczi Szilárd

Másnap ismét útra keltünk. Elefántok nyomába eredtünk, követtük a lábnyomokat, és az ürülékükből próbáltuk meg kikövetkeztetni, a közelben vannak-e még. Sajnos nem láttunk egyet sem. Az ebédszünet egy patak partján volt. Amíg Rippi főzött, mi napoztunk és fürödtünk. Ruhában és bakancsban persze, mert a víz elég zavaros volt, nem tudhattuk, mi van a lábunk alatt. Evés után még néhány órát kellett gyalogolnunk, hogy a folyóhoz érjünk, ahol már várt minket a csónak és annak kapitánya. Az arcunkra volt írva az elmúlt két nap gyötrelme és varázsa.

Bár sem elefántot, sem tigrist nem láttam,

az esőerdő lenyűgöző látványa és hangulata mindenért kárpótolt.

Számomra tejesen idegen környezetben, szokatlan éghajlati körülmények között, kilépve a komfortzónámból sikerült végigcsinálni a túrát. A megpróbáltatások ellenére bármikor megismételném. Sőt legközelebb az egyhetes túrára nevezek be.