Kisfiunk, Dani hamarosan két és fél éves lesz. Bár egy évvel ezelőtt is látta a Balatont, már nem emlékezett rá, így a tó, és az azzal járó élvezetek, mint a láblógatás a 18 fokos vízbe, a megunhatatlan kavicsdobálás, a part mentén úszkáló hattyúk és kacsák, teljesen lenyűgözték.
Ezért aztán, amikor vasárnap délelőtt a kikötőtől nem a vízpart, hanem az erdő felé indultunk, mérhetetlenül csalódott lett. Ami azt jelentette, hogy túránk első szakaszát változó intenzitású sírás mellett tettük meg. Hiába próbáltuk azzal nyugtatni, hogy a túra végén annyi időt maradunk a tónál, amennyit csak akar, az ígéret nem segített.
Szerencsére a Tihanyi-félsziget az egységnyi területre jutó látnivalók mennyisége terén szinte verhetetlen, így az ilyen típusú konfliktusok is egykettőre megoldódnak maguktól. Mire a barátlakásokhoz értünk, Dani is megnyugodott. Útközben két csodaszép és végtelenül türelmes zöld gyík volt a segítségünkre, a hajdani szerzetesi cellák pedig végképp elfeledtették a keserűségét. Még akkor is, ha a „barlangi pók” éppen szunyókált, így vele nem tudtunk találkozni.
A Tihanyi-félszigetet a 18 kilométeres Lóczy Lajos tanösvény útvonalai hálózzák be, amelyek minden látnivalót érintenek.
A piros kereszt turistajelzésű sétaút kiindulópontja az Apáti-templomromnál van
Sajkod mellett. Innen az Apáti-hegyen, a Nyereg-hegyen és a Csúcs-hegyen keresztül a Szarkádi erdőbe, majd a Gejzír-mező és az Aranyház érintésével az ősközségbe juthatunk, majd a Kiserdő-tető, Óvár és a barátlakások érintésével a tihanyi hajóállomást érhetjük el.
Mi most a sétaút végét jártuk be, nem először és nem is utoljára, mert minden alkalommal ugyanannyira élvezzük. Első állomásunk a kikötőtől alig húszpercnyire található barátlakások voltak. A bazalttufába vájt üregekben egykor orosz szerzetesek éltek, akik I. András felesége, Anasztázia, egykori kijevi nagyfejedelmi hercegnő hívására érkeztek ide.
A szerzetesek nem csak remetelakokat, templomot is vájtak maguknak. A vizet a közeli Ciprián-forrástól hordták fel. Ma már azonban a forrás vizének minősége korántsem olyan jó, mint régen, ivóvíznek nem alkalmas.
Az erdőből hamarosan kiértünk a gerincre. Alattunk a Balaton nyújtózott teljes szépségében, Dani legnagyobb bánatára azonban egy kavicsdobásnyi távolságnál azért „kicsit” messzebbre. Az egyébként is csodaszép látványt még lehetett fokozni,
az Óvár tetejéről az ország egyik legszebb panorámája tárult a szemünk elé
az Apáti- és Nyereg-heggyel, a Külső- és Belső-tóval, a Balatonnal.
Az Óvár fennsíkján egykor a Balaton-vidék legnagyobb földvára állt. A késő bronzkorban és a kora vaskorban, vagyis úgy 2-3 ezer évvel ezelőtt, évszázadokon át törzsfői székhely lehetett. Utolsó lakói a kelták voltak, akik a rómaiak érkezéséig maradtak itt. Az egy kilométer hosszú és 400 méter széles fennsíkot körülbelül 1200 méter hosszú sánccal kerítették körbe.
A régészeti feltárások során a sáncok által körülfogott területen cölöpházak maradványai kerültek elő. Érdekes, hogy több agancsleletet is találtak. Egy kelta gödörben például teljes szarvascsontvázra bukkantak, valószínűleg áldozati ajándék lehetett. A földvárat a későbbi korok népei is használták,
az államalapítás korában a sáncokat megmagasították, és árkot ástak a földvár köré.
A Szélmarta-szikláknál Dani is kikívánkozott a hordozóból, hogy megtapogassa a fura sziklákat, amelyek engem pihenő medvékre emlékeztettek. A mediterrán hangulatú Kiserdő-tető a Külső- és a Belső-tó között húzódó vulkáni kalderaperem-maradvány. A tetejéről nyílik a legjobb kilátás a Külső-tóra, mely az egykor itt működő vulkán kitörési központjában alakult ki.
A nádassal borított tó ma fokozotton védett terület, de nem volt ez mindig így. A 19. század elején csatornát ástak a tó és a Balaton közé, hogy levezessék a vizet, és a területet kaszálóként hasznosítsák. A 20. század végén megindult élőhely-rekonstrukciós munkálatoknak köszönhetően a víz és az élővilág is visszatért.
A Balaton-felvidéki Nemzeti Park fokozottan védett területeként a tó ma gazdag élővilágnak ad otthont.
A megóvás érdekében a területre csak engedéllyel lehet belépni,
kizárólag természetvédelmi kutatási céllal. A Kiserdő-tetőről azonban távcsővel, de akár szabad szemmel is megfigyelhetjük az itt élő madarakat, elsősorban a kócsagokat és a gémféléket.
A Kiserdő-tetőről lejövet szőlőültetvények mellett haladtunk el, és hamarosan kiértünk a Belső-tó partjára. Dani itt már alig tudta nyitva tartani a szemét, és perceken belül el is aludt. Pedig a szürkemarhák és az ürgék még csak ezután következtek.
A Belső-tó keletkezéséről megoszlanak a vélemények. Van, aki szerint ez is egy kráterben alakult ki, más viszont a szél munkájának tulajdonítja létrejöttét.
A Külső-tóhoz képest itt szegényesebb az élővilág,
ennek egyik oka, hogy a hatvanas években ázsiai növényevő halakat telepítettek a vízbe.
Az amur és társai pedig szép lassan megettek mindent, ami az útjukba akadt, aztán ők maguk is elpusztultak. Azóta a vízparti növényzet újra kezdi visszahódítani a tavat, amit elsősorban horgászvízként hasznosítanak, de
a part egy kijelölt szakaszán kutyastrand is van.
A tópart legcukibb állatai címet kétségkívül a parányi ürgék nyerik el, amelyek a hatalmas szürkemarhákkal osztoznak lakhelyükön. Órákat el tudnék itt tölteni a fűben ülve, ürgéket figyelve. A kis állatok ugyanis nem olyan félénkek, mint gondolnánk, és elég gyakran kijönnek a lyukból, hogy ugyanolyan kíváncsian nézzenek minket, mint mi őket.
Olykor azért füttyentenek egyet-kettőt figyelmeztetésképpen, ilyenkor a félénkebbek azonnal eltűnnek a föld alatt.
A fokozottan védett rágcsálókat 2003-ban telepítették ide.
223 példányt hoztak a szentkirályszabadjai repülőtérről, és hogy az állatok minél hamarabb otthon érezzék magukat, a szakemberek előre készítettek nekik lyukakat. Hogy az ürgék jól érzik itt magukat, mi sem bizonyítja jobban, hogy az állomány azóta is stabil, és jelenleg is 200 körül lehet a számuk.
Az ürge a 20. század közepéig gyakori állat volt az országban. De mivel kártevőnek tartották, sőt a húsa miatt vadásztak is rá, ráadásul az élőhelye is zsugorodni kezdett, idővel annyira megfogyatkozott a számuk, hogy 1982-ben védetté nyilvánították. A faj védelme érdekében
országszerte több repülőtérről is áttelepítették a rágcsálókat.
A rövidre nyírt gyep miatt kedvelik a leszállópályákat, csakhogy a rágcsálók jelenléte vonzza a ragadozó madarakat, ők pedig veszélyeztetik a repülés biztonságát.
A Belső-tótól tovább haladhatunk a közeli Aranyház gejzírkúpja felé, de a nyári nagy melegben jól eshet a Levendula-ház hűs levegője is. Itt izgalmas kiállítás mutatja be a félsziget múltját és jelenét, és levendulából készült ételeket és italokat is kóstolhatunk.
Mi, felnőttek szívesen mentünk volna még tovább, de a családi béke érdekében inkább a kikötő felé vettük az irányt, hogy kavicsdobálással egybekötött láblógatással zárjuk tihanyi napunkat.