Budapestről délután indultunk, Kairóban volt az átszállás, ahonnan éjszaka érkeztünk meg Kuala Lumpurba hatórás késéssel. Amint leszálltunk a gépről, megcsapott a fülledt, trópusi meleg. A maláj fővárosból egy reggeli géppel repültünk tovább Borneó észak-keleti részére, Kota Kinabaluba.
A város, illetve a térség legnagyobb attrakciója a Kinabalu-hegy, amelynek 4095 méteres csúcsa Délkelet-Ázsia legmagasabb pontja. Évente több mint negyvenezren vágnak neki a csúcshódításnak, a túrát viszont csak helyi kísérővel engedélyezik a turistáknak.
Délelőtt érkeztünk meg egy egészen kicsi reptérre. Taxival mentünk be a városba, szállást nem foglaltunk előre, mert az útikönyvek azt írták, könnyedén találunk majd szobát. Így is volt. Tíz perc alatt négy szálláshelyet néztünk meg, végül az utolsót választottuk. A szobán csupán egy nagyon kicsi ablak volt, járt viszont hozzá fürdőszoba és klíma, ráadásul az árban a reggeli is benne volt.
Miután lecuccoltunk, nekivágtunk felfedezni a várost. Hamar megcsapta az orrunkat a tenger illata, ezért a part felé vettük az irányt. Homokos tengerpartot viszont nem találtunk, végig kikötők sorakoztak. Megkérdeztünk egy helyi fiút, hol tudunk úszni és napozni.
A közeli szigetekre mutatott, és azt mondta,
azok mind nemzeti parkok, ha van kedvünk, átvisz minket motorcsónakkal,
délután pedig értünk is jön. Hiába volt jetlagünk, igent mondtunk a csábító ajánlatra. A 15 perces hajóút végén egy hosszú stégnél álltunk meg, amely alatt a víz kristálytiszta volt, tele apró halakkal. Alkalmi kapitányunk azt mondta, ráérünk akkor fizetni, amikor értünk jön.
A sziget növényvilága lenyűgöző. A virágok levelei ember nagyságúak voltak, és minden élénkzöld színekben pompázott. Úgy éreztük magunkat, mintha miénk lenne a sziget, hiszen alig találkoztunk egy-két turistával. A víz szinte meleg volt, így a nagy hőségben nem igazán hűtött le minket.
Teljesen megfeledkeztünk az időről, de egyszer csak észrevettük, hogy a stégnél megállt egy csónak, és hevesen integet valaki. A srác jött értünk vissza, messziről megismert minket. Kellett néhány perc, míg összekaptuk magunkat, de nagyon türelmesen várt ránk.
Korgó gyomorral értünk vissza a városba. A szállásunkkal szemben volt egy nagy kifőzde tele helyiekkel, oda ültünk be enni.
Óriási hangzavar és ordibálás fogadott,
de a látszólagos káoszban megvolt a rendszer. Egy nő lépett az asztalunkhoz. Felvette a rendelést, az ő kezében futott össze minden, walkie-talkie-n keresztül beszélt a konyhásokkal és a pincérekkel.
Laksát, az egyik legnépszerűbb ázsiai levest rendeltünk, amelyben a maláj, a thai, a kínai és az indonéz konyha keveredik. Semmivel nem lehet összehasonlítani az ízvilágát, minden sokkal intenzívebb volt, mint itthon: a fűszerek, a zöldségek és a friss rák is egyedi ízt adott a levesnek.
A következő nap egy másik apró szigetre, a Mamutikra mentünk át. Fél óra alatt bejártuk az egészet, a nap további részét pedig napozással töltöttük.
Délután elmentünk a piacra, amely közvetlenül a tengerparton volt.
Olyan finom illatok terjengtek a levegőben, hogy nem tudtunk ellenállni, ott vacsoráztunk. Egészben sült halat és grillezett rákot ettünk különböző szószokkal. Mindegyik nagyon fűszeres és csípős volt, mégis könnyed és friss, és persze nagyon finom. Köretnek tengeri hínárt adtak.
Gyengébb gyomrúaknak a szószokat nem ajánlom, útitársam ugyanis vacsora után erős gyomorgörccsel küzdött. Vettünk kókuszdiót, és miután megittuk a levét, feldaraboltattuk, és megettük a belsejét is, mivel a kofától megtudtuk, hogy kiváló orvosság a gyomorbántalmakra. Útitársam néhány óra múlva ugyan teljesen rendbe jött, de utána már kerülte a túl fűszeres ételeket és szószokat.
Harmadik nap raftingolni mentünk. Egy helyi srác jött értünk autóval kora reggel. Két órát utaztunk a hegyek között, szerpentines utakon a kiindulási pontig. Ott kaptunk felszerelést, majd elmondták, mire kell odafigyelnünk, és
mi a teendő, ha például beesünk a vízbe.
A gyönyörű, hegyekkel, gazdag növényvilággal körbeölelt folyón másfél órát utaztunk gumicsónakkal lefelé.
Közben túravezetőnk azzal viccelődött, hogy a folyó tele van krokodilokkal. A velünk együtt utazó kínai társaink a mondat hallatán kicsit megijedtek, folyton a vizet kémlelték. Vezetőnk azzal próbálta megnyugtatni őket, hogy nincs mitől tartani, mert ezek az állatok vegetáriánusok. Útitársaink ezt sem igazán értették, továbbra is azt lesték, hol bukkan fel egy krokodilfej.
Az út nem igazán hasonlított a vadvízi evezéshez, bőven volt idő bámészkodni,
hiszen csak egy-két hirtelen manőverünk volt.
Az érkezési pontnál ebéddel fogadtak minket, többfajta pörkölt közül választhattunk. Volt köztük olyan is, aminek az íze egyáltalán nem volt ismerős, nem jöttünk rá, milyen húsból készült. Sofőrünk türelmesen megvárta, míg megebédelünk, majd visszavitt minket a városba. Neki is utólag kellett fizetni. A rafting az oda-vissza úttal, felszereléssel és ebéddel együtt átszámítva nagyjából 7000 forintunkba került fejenként.
Az ázsiai országokban alapszabály az alkudozás, a helyiek sok helyen el is várják a turistáktól. Az árak szinte sehol sincsenek kiírva, épp ezért, ha külföldit látnak, olyan árat mondanak, amilyet csak akarnak. A legtöbb helyen annyira olcsó minden, hogy amikor az árus például egy háromszoros árat mond nekünk, még az is filléreknek tűnik.
Nemcsak a különféle termékeknél, hanem a szolgáltatásoknál is sokat lehet spórolni – raftingtúra, szobafoglalás, utazás egyik szigetről a másikra –, ha van elég türelmünk. Ha másért nem, az élményért mindenképp érdemes kipróbálni az alkudozást.