Bár hallottuk, hogy Indiában rengeteget késnek a vonatok, ennek ellenére már délután 5-kor kiértünk a váránaszi vasútállomásra, nehogy lekéssük a 6-kor induló járatot. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a kiírt tájékoztatók szerint a vonatunk pontosan indul. A peronokra az egész pályaudvart átszelve jutottunk el. Megtaláltuk az Agrába induló vonat vágányát, ahol
egyszerre több száz indiai szempár szegeződött ránk.
Rajtunk kívül egyetlen külföldi sem volt az állomáson. A helyieknek több sem kellett, egymás után jöttek oda hozzánk, hogy közös fotót készítsenek velünk. Lubickoltunk a hirtelen jött népszerűségben, ugyanakkor arra a megállapításra jutottunk, hogy nem könnyű a celebek élete. Ennek ellenére lelkesen teljesítettük „rajongóink” minden kívánságát. Amint elkészültek a közös fényképek, máris feltették a Facebookra.
A peron zsúfolásig tele volt, majdnem mindenki a földön ült, többen jóízűen falatoztak, mások a gyerekeikkel játszottak. Mi is letelepedtünk közéjük. Az óra 6 óra 10 percet mutatott, de a vonat még sehol sem volt.
Eltelt egy óra, kettő, folyamatosan az időt néztük, de a vonatnak híre-hamva sem volt.
Néha bemondták, hogy a vonat késik, de hogy nagyjából mikorra várható, arról senki nem tudott semmit. A mellettünk ülők annyit mondtak, hogy jó helyen vagyunk, a vonat meg majd jön valamikor. Végül 4 és fél órás késéssel, este 22:30-kor gurult be a pályaudvarra.
A vonat az itthoni fülkés vagonra hasonlított, azzal a különbséggel, hogy a kabinok nem voltak elválasztva a folyosótól, csak egymástól. Egy fülkében három-három ledönthető ágy volt egymás fölött, szemben a folyosón pedig még kettő. A szerelvények nagyon régiek voltak és koszosak,
az ablakokat nem lehetett bezárni, besüvített a hideg levegő.
India északi részén januárban a nappalok egészen kellemesek, 22-27 fok van, éjszakára viszont akár 5-6 fokig is lehűlhet a levegő. A hálózsákunkba burkolózva vészeltük át a hideg éjszakát.
Felváltva aludtunk, egyikőnk mindig figyelte a csomagokat. Néhány óráig csak hárman voltunk a kabinrészünkben. Az éjszaka közepén aztán
arra ébredtem, hogy lámpával világítanak az arcomba.
Először azt hittem, a jegykezelő, de amikor kinyitottam a szemem, egy házaspárt láttam, a nő karján egy kislánnyal. Én angolul, ők a saját nyelvükön próbáltak kommunikálni, nagy nehezen végül rájöttem, mit szerettek volna. A cuccaink a legfelső ágyon voltak, arra kértek, vegyük le, hogy le tudjanak feküdni.
Reggel 6 óra körül ébredtünk. A menetrend szerint ekkor kellett volna Agrába érkeznünk. Csakhogy a négy és fél órás késés alaposan felkavarta a napirendünket, ráadásul éjszaka egy-egy állomáson is tovább kellett vesztegelni, így a csúszás összesen 6 és fél órás volt.
Agrában leadtuk a csomagjainkat egy megőrzőben, és megvettük a vonatjegyet estére a következő állomásunkra, Dzsaipurba. A pályaudvaron egy idős férfi felajánlotta, hogy elvisz a Tádzs Mahalhoz.
Útközben megállt egy étteremnél, és azt ajánlotta, hagyjuk ott a nálunk lévő holmikat,
mert a szigorú biztonsági előírások miatt semmit nem vihetünk be a síremlékhez.
Gyanús volt a dolog, úgyhogy nem álltunk kötélnek. A Tádzs Mahalnál beigazolódott a gyanúnk. A jegyvásárlás után minden további nélkül beengedtek minket, csupán egy fémdetektoron kellett átmenni, és megmutatni, mi van a táskánkban.
A síremlék gigantikus mérete és körülötte a kert elképesztő látvány. Élőben sokkal nagyobbnak tűnt, mint a fotókon. Rengeteg turista volt, többségében indiaiak. Meglepő módon itt is egymás után jöttek oda hozzánk, egy-egy közös fotót kérve.
Megérintettek, a bőrünket simogatták és folyamatosan bókoltak,
hogy mennyire szépek vagyunk, milyen tökéletes a mosolyunk. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól.
A hófehér márványsíremlékbe csak mezítláb vagy lábzsákban lehetett bemenni, és már a bejáratnál óriási táblák figyelmeztettek, hogy tilos a fotózás. Ennek ellenére odabenn egymás után villogtak a vakuk, akárcsak a hollywoodi vörös szőnyegen. A biztonsági őrök hiába próbálkoztak szép szóval, amint elfordultak, mindenki – köztük mi is – vette elő újra a telefonját, fényképezőgépét, és szorgalmasan kattintgatott.
A Tádzs Mahalnál körülbelül öt órát töltöttünk, majd fogtunk egy tuktukot, hogy visszamenjünk az állomásra, ahonnan kora este indultunk tovább Dzsaipurba.
Sofőrünk sorra vette fel a helyieket mellénk, már hatan voltunk a járműben.
Az út szélén egyre ritkultak a házak, olyan volt, mintha kifelé mentünk volna a városból. Így is volt.
Először a helyieket akarta hazavinni, minket pedig egy másik állomásra, mert szerinte ott is fel tudunk szállni ugyanarra a vonatra. Hiába mondtuk, hogy a csomagjainkat a másik pályaudvaron hagytuk, nem törődött vele. Már csak fél óránk volt a vonat indulásáig, és még mindig csak kifelé mentünk a városból, nem volt hajlandó irányt váltani.
Határozottan rákiabáltam, hogy azonnal álljon meg,
mert mi kiszállunk, és nem vagyunk hajlandók fizetni. Az út szélén hamar találtunk másik tuktukot. A sofőrrel talán kicsit túl nyers voltam, közöltem, mennyit fizetünk és hova vigyen, de azonnal. A vonatunk ezúttal persze nem késett, de szerencsére így is elértük.
Indiában nem könnyű az alkudozás. Van egy fura fejmozdulatuk, amely jelenthet igent, nemet és talánt. Ezért aztán, amikor a fuvarjainkról egyezkedtünk, mindig háromszor visszakérdeztem, de hiába, mert a sofőr mindig ugyanúgy rázta a fejét. Egy biztos, Indiában muszáj határozottnak lenni. Persze úgy, hogy közben megadjuk a tiszteletet a helyieknek.