Száz éve még virágzó fürdőhely volt

Vágólapra másolva!

Római emlékeket kutattunk fel az erdő közepén, megidéztük Csokonai szellemét, megnéztük a növényekkel benőtt medencéket és a Duna öblében ringatózó, nyugdíjba vonult hajókat. A Gerecse lábánál, Dunaalmáson és Neszmélyen jártunk.

Turista Magazin

Vágólapra másolva!

Magyarország utazás Forrás Neszmély Gerecse Dunaalmás

Mielőtt beértünk volna Dunaalmásra, a falu előtt lekanyarodtunk egy keskeny útra. Első látásra semmi különös nem volt benne, olyan volt, mint a többi, hasonló dűlőút. Csak egy nagy kőtömb jelezte, hogy itt azért mégis van valami különlegesség; egy közel kétezer éves római kőhordó út.

A Gerecse északnyugati részén több kilométer hosszan forrásmészkövet találunk, amelyet egészen a második világháborúig bányásztak. Innen vitték a követ például

a bécsi Burg, a budai vár, az Országház és a fővárosi hidak építéséhez.

De már az ókorban is hasznosították a mészkövet, ezt bizonyítja az i. e. 1-4. századból származó, rabszolgák által épített, épen megmaradt római kőhordó út, amelyen Brigetio (Ószőny) határvárosához szállították a köveket.

Csokonai Lillája is itt élt

A védett úton gyalog indultunk el, hogy megtaláljunk az épen maradt, római korból származó vízáteresztőt. Az építményen

egyáltalán nem látszik, hogy már közel kétezer éves.

A boltíves átereszen a római építkezés technikája is megfigyelhető, a köveket égetett mész és homok vizes keverékével illesztették egymáshoz.

A kőfejtőkhöz most nem mentünk el, inkább kinézünk a térképen egy közelinek tűnő kilátót. Erről utóbb kiderült, hogy sem közelinek, sem kilátónak nem nevezhető. Útközben nem láttunk jelzéseket,

a Les-hegy tetején pedig nem találtunk kilátót.

Egy tábortűz helyét azonban igen, mellette pedig összetört, félig megégett deszkákat, gerendákat, egyéb faelemeket. Reméljük, nem a kilátóból rakott tüzet valaki.

A Les-hegy tetejéről egyébként kilátó nélkül is jó a panoráma, különösen az Ördögkéz-szikláról, ami olyan, mintha egy hatalmas kéz belemarkolt volna a hegybe. A monda szerint, maga az ördög vitte oda a sziklát a Várhegyről.

Dunaalmáson az általános iskola és a művelődési központ is Csokonai Vitéz Mihály nevét viseli, és a költőnek szobra is van a faluban. Bár ő maga nem, szerelme és múzsája,

Lilla, vagyis Vajda Julianna dunaalmási kötődésű volt.

Csokonai 1797-ben ismerkedett meg Lillával, a módos komáromi kereskedő lányával. Lilla szülei nem örültek, hogy egy szegény költő érdeklődik lányuk iránt, ezért 1798-ban férjhez adták egy helyi kereskedőhöz.

Miután férje meghalt, Lilla ismét férjhez ment, de házassága boldogtalan volt. Élete hátralévő részét Almáson töltötte. Egykori lakóháza helyén ma művelődési ház áll, ahol emlékszobát is berendeztek, sírja pedig a helyi temetőben van. Kérésére állítólag Csokonai búcsúlevelét és a Lilla-dalok című verseskötetet is vele temették.

Mária Teréziához is eljutott a híre

Ha Dunaalmáson jár az ember, a Dunához mindenképpen ki kell menni. A kikötő végtelenül nyugodt hely, a parton hosszan el lehet mélázni, miközben előttünk, a galériaerdők ölelésében lassan hömpölyög a Duna. A kikötőből visszafelé különös kis patakra bukkantunk.

A vize kristálytiszta volt, de annyira, mintha csapvíz folyna a kis mederben.

A patakban semmi élőlényt nem látni, a köveken nincsen moszatbevonat, nem úszkálnak benne rovarok, és átható kénes szagot áraszt a víz. Mint később megtudtuk, a vasút melletti, évtizedeken át szunnyadó, Lilla-forrás vízére bukkantunk.

Dunaalmáson több helyen is találni kénes, 20-24 fokos forrásokat. A langyos vizű, kéntartalmú forrásokat már a római korban is hasznosítottak, fürdőházakat építettek föléjük, ahová a Brigetióban és a környéken élő rómaiak jártak, köztük olyan nagy hatalmasságok is, mint például Pannónia kormányzója. A komáromi múzeumban van egy kő, amelyet ő állíttatott az almási források jó szellemeinek, akik gyógyuláshoz segítették őt.

Az itteni források jó híre a későbbi korokban sem csökkent. 1751-ben még Mária Terézia is meglátogatta a falut, és megbízta a gyógyvíz elemzésével Komárom és Esztergom vármegye főorvosát, aki arra jutott, hogy a víz többek között nőgyógyászati és bőrgyógyászati panaszokra jó.

1887-ben volt már itt egy kis fürdőház, de a nagy strandfürdő megnyitására 1914-ig kellett várni.

Volt itt 50 méteres úszómedence, gyerekmedence, teniszpálya, gyógyszálló,

hajóállomás is, és egyre másra épültek a közeli hegyoldalban a villák és nyaralók. A virágzást aztán a Duna és az Által-ér áradásai mellett a bányászat akasztotta meg.

A 20. század második felében a Tatabányai-medencében meginduló szén- és bauxitbányászat komoly csapást mért a Dunántúli-középhegység karsztvíztároló rendszerére. A szénrétegek fölött elhelyezkedő vizet ugyanis folyamatosan ki kellett szivattyúzni, és ez a források – köztük a dunaalmásiak – elapadásához vezetett.

A források újra élnek

A bányászatnak 1990-ben vége szakadt, a források pedig fokozatosan visszatértek. 1997-ben Dunaalmáson is újra feltörtek, és ennek köszönhetően

ismét napirendre került, hogy fürdőt és szabadidő-komplexumot hozzanak létre,

de palackozóüzemet is terveztek a faluba. Addig azonban, míg egy gazdag befektető meg nem érkezik, a helyiek forró nyári napokon az egykori strand kerek kútjában, a forrás vizében hűsölnek.

A régi medencéket a természet újra birtokba vette, de a burjánzó zöld növényzetben azért néhol még kivillannak a medence csempéi. Az egykori fürdő közelében, a Dunába torkolló Által-ér mentén két vízimalom is áll. A malmok első említése még a török hódoltság idejéből származik. Az egyik szépen felújítva ma életmódházként üzemel, a másik azonban meglehetősen romos.

Hajóskanzen a Dunán

Dunaalmással szinte összenőtt a szomszédos Neszmély, mely borainak köszönhetően egyre ismertebb. Mi ezúttal nem a borok, hanem a hajók miatt érkeztünk ide, egészen pontosan a Hajóskanzent szerettük volna megnézni. A főút mellett tábla helyett hatalmas hajócsavar mutatja az utat.

A Hajóskanzent a szép fekvésű Szent Ilona-öbölben találjuk.

Már rögtön a bejáratnál egy ismerőssel, a partra vetetett Vöcsök I. szárnyashajóval találtuk szemben magunkat. Utódait, a Vöcsök II-t és Vöcsök III-at gyakran látjuk a Dunán suhanni.

A Hajóskanzen legérdekesebb látnivalói természetesen a vízen ringatózó hajók, főleg a Zoltán és a Neszmély gőzhajó, melyeket belülről is meg lehet nézni. A hajón sajnos épp nem volt senki, aki felvilágosítást adhatott volna, így jobb híján magunk kezdtük felfedezni a terepet.

Megnéztük a motorházat és a kabinokat, ahol egyébként meg is lehet szállni. A kiállításokon a hajózás történetéről lehet olvasni, és szép hajómaketteket láthatunk. Az ijesztő bábukkal illusztrált életképeket én kihagynám, ahogy a hajómotor-kiállítás sem mozgatott meg, de ez nyilván az én hibám.

Levezetésképpen felmentünk a közeli Meleg-hegyre, ahol a híres neszmélyi borászat központja van. A szőlőültetvényektől gyönyörű a kilátás a Dunára és Tata környékére. Mivel szorított az idő, a szomszédos Dunaszentmiklóssal már nem tudtunk behatóbban megismerkedni. Sajnálom, mert több érdekes látnivaló is van a szép fekvésű kis faluban. De sebaj, legalább jó ürügyünk van rá, hogy mihamarabb visszatérjünk.