A kabát egyik gombja tehát a szálloda volt, a másik a repülőjegy, amelyet három hónappal az indulás előtt vettünk meg.
A Budapest-Szófia jegy két személyre egy 23 kilós feladott csomaggal sem lépte túl a 40 ezer forintot.
Bármennyire is hihetetlen, de még ennél az árnál is ki lehet fogni kedvezőbb repülőjegyeket. A gépek heti két alkalommal, hétfőn és pénteken indulnak Budapestről és az 1-es terminálra érkeznek meg Szófiában. Ennek azért van különös jelentősége, mert a belvárosba menő metró a 2-es terminálra fut be.
A két épület között elektromos autóbusz viszi át az utasokat – ingyen. Az más kérdés, hogy ezek a buszok 30 percenként közlekednek, úgyhogy a leszállás és a csomagok kézhezvétele után érdemes nagyon sietni, hogy legyen helyünk rajta.
A buszvezető amúgy nem nagyon foglalkozik azzal, hányan préselődnek a járművén, akkurátusan kivárja az indulási időt.
Azok az emberek pedig, akik a két terminál között szeretnének erre a járműre felszállni, többnyire csalódottan integetnek, mert esélyük a fedélzetre kerülésre a nullával egyenlő. A busz meg sem áll nekik.
Banszko Szófiától 154 kilométerre, délkeletre fekszik. Megközelítése háromféle módon lehetséges. Vonattal, de ez – bármennyire is hihetetlen – több mint 7 órás út. (Erről később még lesz szó.) Bérautóval, de ezt most szerettük volna kihagyni – ezzel kapcsolatban is voltak érdekes tapasztalataink Banszkóban. Távolsági autóbusszal – mi ezt választottuk.
A Szófia-Banszko járaton – akárcsak a hetvenes években Magyarországon – fedélzeti kalauz osztotta a jegyeket és ellenőrizte a csomagberakodást. Két személyre a menetjegy 32 leva, azaz 5000 forint volt egy útra, ennél kedvezőbb lehetőséget nem találtam.
A buszmenetrendről az interneten csak hosszas böngészés után leltünk információt, a menetjegyet viszont csak a helyszínen lehetett megvenni.
A kissé szakadt jármű közel három óra alatt tette meg az utat, úgy, hogy menet közben negyedórás megállót tartott Blagoevgrádban. Egy óra repülés, egy óra metrózás és buszvárás, három óra döcögés – a budapesti felszállástól számított öt óra múlva ott voltunk a banszkói Kempinski hotel előtt.
Magáról a szállodáról csak annyit írnék, hogy normális esetben egy kétágyas szoba 160-180 eurónál kezdődik. Banszkóban a főszezon kívüli ár – ez áprilist, májust, szeptembert és októbert jelenti – 70 euróra zuhan le, 2 főre, reggelivel.
Ennél lejjebb csak azért nem mennek, mert az már tényleg a csődöt jelentené a számukra, mindenesetre roppant érdekes volt, hogy a hétvégi vendégek távozásával gyakorlatilag egy teljesen üres hotelben múlathattuk az időt.
A banszkói Kempinski tényleg gyönyörű, a hegyre néző szobák kilátása unikális, de a városra nézőkkel sincs semmi baj.
Főszezonban – különösen a téli időszakban – a 70 eurós szobaár visszamegy 180-ra, azaz a normálisra.
Az már az első városi séta alkalmával kiderült, hogy valami itt nagyon nem stimmel. Szinte az összes üzlet zárva volt, csak pár étterem és néhány kisbolt tartott nyitva. Érdekes volt megfigyelni, ahogy a járdák hirtelen elfogytak a lábunk alól, majd egy rövid murvás szakaszt követően újra folytatódtak. Az embernek olyan érzése volt, mintha egy soha el nem készülő településen járna. Ezt az érzést az is fokozta, hogy a hegyoldalban újabb és újabb panziók, motelek, vendégszobák épültek.
A teljesen kihalt szellemvárosra hajazó Banszkóban szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy van olyan időszak, amikor ezt a rengeteg szobát megtöltik a turisták. Ráadásul nem lehetett nem észrevenni, hogy egy csomó panzió vagy szálloda állt félkészen, vagy befejezetlenül. Szóval, tolultak az emberben a kérdések, amelyre hamarosan választ kaphattunk.
Ehhez csak annyi kellett, hogy befizessünk egy kirándulásra Bulgária talán leglátogatottabb látványossághoz, a rilai kolostorhoz. A tényleg gyönyörű épülethez egy Banszkóban lakó fiatalember vitt el bennünket. A kétszer másfél órás autózás alatt pedig megtudtuk, hogy mi történt az elmúlt években Banszkóban. Egy mondatban összefoglalva: a nagytőke, a pénz és a tömegturizmus felzabálta a kisvárost.
Tízenöt évvel ezelőtt ugyanis Banszkóban gyakorlatilag nem volt turizmus, mindössze egy sífelvonó és két sípálya várta azokat, akik erre tévedtek. A hatalmas fordulatot az jelentette, amikor az egyik bank a bolgár államtól megvásárolt egy óriási területet és elkezdte fejleszteni a várost, miközben épülni kezdtek a sípályák és a felvonók. Banszkóba egymás után érkeztek a különféle nagybefektetők, mert jó üzletet szimatoltak, a helyiek közül pedig sokan milliomosok lettek, hiszen 300 euró/négyzetméter áron tudták eladni a telkeiket, lakásaikat. Kezdetben ez tényleg bombaüzletnek tűnt, ekkor vetette meg a lábát Banszkóban a Kempinski hotel is, de a dolog – ahogy az ilyen esetekben lenni szokott – hamar gellert kapott.
Eleinte minden banszkói magánszállást, panziót, kávézót, síkölcsönzőt, vagy éttermet nyitott.
Azonban a nagybefektetők ereje mindennél nagyobb volt. Előbb csak a magántulajdonokban lévő boltokat zabálták fel, később szinte az egész várost.
Erre a legjobb példa az volt, ahogyan eljutottunk a rilai kolostorhoz. A szálloda telefonon rendelte meg a szolgáltatást. Az egyik ügynökség küldte a sofőrt, aki aztán kocsival vitt el bennünket. Tehát gyakorlatilag szinte minden ezeknek a cégeknek a kezében van. A kirándulások szervezése, a lakások kiadása, az apartmanok bérlése. Ennek lett az az eredménye, amit most lát az utazó.
A város egyik felében csillogó luxushotelek, a másikban az ablaküveg nélküli befejezetlen házak tömege áll.
Alkalmi sofőrünk ehhez annyit tett hozzá, hogy az ő lakása is két hotel között van (mondjuk ezt nem nehéz elképzelni, mert Banszkóban ma már szinte minden hotel és szálloda), amelyben a téli időszakban, vagy nyáron lehetetlen pihenni, akkora a zaj.
„Banszkóba akkor kell jönni, amikor önök érkeztek, jelenleg nyugalom van, ennek az ára viszont az, hogy tényleg úgy nézünk ki, mint egy szellemváros."
Mire idáig eljutottunk, megérkeztünk a tényleg lenyűgöző rilai kolostorhoz, amely az amúgy szomorú esős őszi időben még szebbnek tetszett, hiszen a hegyeken pipáló felhők közül egy-kettő egészen a kolostor közelébe ereszkedett le.
A bolgár ortodox egyház legnépszerűbb és legszentebb kegyhelye sok meglepetéssel várja a látogatókat.
Ilyen, hogy a kolostorban található összes múzeumba külön kell megvenni a belépőket.
Ezek közül vannak egészen baráti áron kapható jegyek – 3 leváért (500 forint) megnézhetjük a régi szerzetesek konyháját, de akad meghökkentően drága 15 levás (2400 forintos) belépő az ikonok múzeumába. A főtemplomba viszont ingyen lehet bemenni, ellenben odabent fényképezni tilos. Szúrós szemű smasszerek vigyáznak arra, hogy tényleg senkinek ne jusson eszébe elővenni a fényképezőgépet.
A kolostor mai képét a 19. században nyerte el. A tengerszint felett 1147 méter magasan fekszik, és minden időben rengeteg turista látogatja. Nekünk szerencsénk volt, mert ezen a szeptemberi kedd délelőttön alig pár tucatnyi érdeklődő között csodálhattuk meg az épületet.
A rilai kolostorból visszafelé tartva alkalmi idegenvezetőnk az északgörög tengerpart szépségeiről mesélt. Már csak azért is megtehette ezt, mert rendszeresen jár a Kavala melletti homokos partszakaszokra, erre biztatott minket is. Miért ne? – futott át az agyamon a dolog, hiszen Kavala mindössze 162 kilométerre és két és fél órás autóútra van Banszkótól. Az autóbérlés ára sem volt éppen riasztó, hiszen Banszkóban már napi 6000 forintért jó állapotú gépkocsikat lehet kölcsönözni.
Mondjuk ehhez még 300 eurónyi, azaz közel százezer forintos kauciót kellett letenni, de ha az ember épségben hozza vissza a járművet, akkor ez a pénz visszajár. Nagyobb bajnak tűnt, hogy valamennyi autókölcsönző cég külön figyelmeztetett, hogy a kocsival előzetes egyeztetés nélkül tilos átmenni Görögországba.
Egy cég volt, amely újabb különdíj megfizetése után adta meg erre az engedélyt, itt viszont a bérlés előtt három nappal előre kellett volna jelezni, hogy Görögország lenne az úti cél.
Ezek a szabályozások számomra azért is voltak érthetetlenek, mert két uniós országról van szó – igaz, a bolgár-görög határon mindenképpen megállítják az embert, mert Bulgária nem tagja a schengeni övezetnek.
Bevallom, hosszasan tépelődtünk, hogy egy sima autóbérléssel megkockáztassuk-e a görögországi kiruccanást, de végül is maradtunk a fenekünkön, illetve Banszkóban.
Így aztán a 6233 méter hosszú, a város közepéről induló lanovkával mentünk fel a környező hegyekbe. Szeptember közepe és november vége között ez a lift csak hétvégén jár folyamatosan, hétköznap csak reggel fél kilenckor indítanak el annyi kabint, ahányan szeretnének felmenni. Őket délután fél négykor hozzák le a hegyről.
Maga az utazás tényleg nagy élmény, mert a kabinból alattunk terül el a Pirin-hegység erdősége, amely medvék és más állatok otthona. Illetve az utazás elején jól látni azt a tájsebet, amelyet a gombamód szaporodó épületek hasítanak maguknak ki az erdőségből. Ekkor újra fülemben csengtek az itt élő fiatalember szavai:
A normális esetben 8000 lakosú Banszkóban a téli főszezonban egyetlen hétvégén akár huszonötezren is megfordulnak.
A lanovka felső végállomásánál szeptemberben nem sok látnivaló akadt. Az innen induló síliftek még nem üzemeltek, az étterem hangszóróiból bömbölő zene pedig messzire elhallatszott.
Medveriasztónak tökéletes, amúgy egy idő után elég idegesítő tud lenni. Mindezt nem csak itt tapasztaltuk, hanem az utazás során az összes bolgár étteremben. Akárhová mentünk be, abban biztosak lehettünk, hogy szól a zene.
Beszámolóm elején említettem, hogy a Szófia és Banszko közötti vasúti utazás több mint 7 órát vesz igénybe. Szófiától Szeptemvriig 110 perc alatt elér a vonat, a neheze azonban innen következik. Az átszállás után Szeptemvriből keskenynyomtávú kisvasút indul el a hegyek közé, amely érinti Banszkót is.
A látvány fenséges lesz, de ezzel a vonattal tényleg csak azok utazzanak, akiknek nem számít az idő. Amúgy napi négy szerelvény közlekedik ezen a panorámatúrán. Az utazás a Pirin és a Rila-hegységben, e kettő között a völgyben, majd a Meszta folyó mentén zajlik. De ennek a vasútnak a menetrendje legalább ugyanaz, mint ami az interneten is fent van. Nem úgy a Szófiába menő buszoké.
A szálloda oldalán lévő tájékoztató köszönőviszonyban sincs a valósággal.
Amikor tehát autóbusszal érkeznek meg Banszkóba, mindenképpen tanulmányozzák a buszállomáson kitett menetrendet, mert az a jó, nem az, amit a világhálón találnak, vagy a hotelben adnak.
Mivel ennek az utazásnak számunkra tényleg a pihenés és a luxusszálloda wellness-részlegében való időtöltés volt a fő eleme, összességében nagyon jól éreztük magunkat.
Tapasztalatunk szerint a bolgár emberek nagyon kedvesek és normálisak voltak velünk.
Bulgária amúgy nem drága ország, két ember 5000 forintért már kétfogásos ebédet kaphat bármelyik étteremben. Nemcsak Banszkóban, hanem a fővárosban, Szófiában is.
Kulináris tapasztalataink tényleg kiválóak voltak. Lehúzást, átverést az egész út során egyszer tapasztaltunk, amikor a hazaút során
egy szófiai taxis alaposan megpörgette az óráját.
Banszko azonban Szófiánál sokkal nyugodtabb hely – de csak ősszel és tavasszal. Ekkor tényleg érdemes figyelni a nagy szállásfoglaló oldalakat, mert a Kempinski luxusát olyan alacsony áron kaphatjuk meg, mint sehol máshol a világon.