Az Északi-tengerből kiemelkedő, ködben úszó kis sziget neve óészaki nyelven azt jelenti: szent sziget. Az a néhány ember viszont, aki a kopár Orkney-szigetek valamelyikén él (nagyjából 21 ezer fő), a lakatlan földdarabot inkább ördöginek, mintsem isteninek tartja.
Egy ősi legenda szerint Eynhallow
két világ határán található, és alapvetően a finfolk nevezetű népség lakja,
ezek az emberszerű tengeri szörnyek, akik változtatni tudják az alakjukat, sőt láthatatlanná is tudnak válni. Főként így sikerül nekik asszonyokat és férfiakat rabolni az emberek közül, akiket házastársukká tesznek és életük végéig rabszolgájukként kezelnek.
1841-ben még éltek emberek a szigeten (mindössze huszonhatan), tíz évvel később azonban egy rejtélyes járvány miatt a sziget tulajdonosa elküldte a bérlőket, és lerombolta a házaikat. Azóta mindössze évente egyszer jár komp Eynhallow-ra, és a viharos tenger miatt
senkinek sem ajánlják, hogy saját szakállára próbálja felfedezni a különös helyet.
De még a szervezett utak sem száz százalékig biztonságosak, legalábbis 1990 júliusában az egyik ilyen túráról két emberrel kevesebb tért vissza, mint ahányan elindultak. Az eltűnteket nagy bevetéssel keresték, de nem akadtak a nyomukra. Egyesek szerint valójában adminisztratív hiba történt, a beszálláskor véletlenül két utassal többet számoltak, vagyis igazából szó sincs rejtélyes eltűnésről.
Egy biztos, az apró sziget tele van felfedezésre váró romokkal, amelyeknek egy része egyenesen a kőkorszakból származik. A leghíresebb maradvány egy 12. századi templom, amelyről különös módon semmilyen feljegyzés sem maradt fenn az Orkney-szigetek krónikáiban.
Az emberek távollétének köszönhetően Eynhallow madárvilága is egészen különleges, itt él például egész Nagy-Britannia legnépesebb viharmadár-kolóniája. Szóval, aki nem fél a tengeri démonoktól, viszont kíváncsi egy olyan különös helyre, ahol nyáron még éjfélkor is világít a nap, télen viszont a 24 órából mindössze öt órán át tart a világosság, az egyszer hajózzon át Eynhallow-ra.