Néhány éve egy kedves ismerősöm fél évre külföldre költözött, és telefonon tartottuk a kapcsolatot. Emlékszem, mekkora lelkesedéssel mesélt az első nagyobb kirándulásáról, annak ellenére, hogy amikor megkérdeztem, mit látott, nem igazán tudott semmi különlegesről beszámolni.
„Volt néhány szikla, rét, és persze fák” – magyarázta zavartan, de szerencsére gyorsan meg tudtam erősíteni, hogy pontosan értem az élmény lényegét, hiszen nem sokkal korábban nekem is részem volt egy egészen hasonló utazásban.
Az elmúlt évek során megszokottá vált számomra a műholdképek, online katonai térképek és a kockás papír használata egy-egy kirándulás tervezése során. Ezúttal azonban nem készültem fel különösebben az útra. Este született meg az elhatározás, másnap reggel pedig már ott ültem egy barátommal a Pécs felé tartó személyvonaton. Irány Abaliget!
Abaliget környékén a Budapest-Pécs vasútvonal eredetileg éles kanyarokkal kerülgette a Bükkösdi-víz völgyének oldalát. Az 1960-as években aztán különleges műszaki megoldásokban bővelkedő, de kevésbé kanyargós nyomvonalra helyezték át a pályát, amely összesen 11 helyen keresztezte a régi síneket.
A három alagúton is átvezető pálya környéke szintén érdekes úti cél,
de mivel arra már jártam, most az ellenkező irányba indultunk el.
Egy kilométernyi országúti séta után letértünk egy erdei keréknyomra, amely a magunkkal vitt papírtérkép alapján panorámás dombtetőre, az Öreghegyre vezetett. A hegy nevét persze csak utólag tudtam meg, és ez így is volt rendjén. Az emelkedő első felében még magára
Abaligetre nyílt itt-ott kilátás,
ám amikor végül kiértünk az erdőből, nem győztük kapkodni a fejünket: ameddig a szem ellát, 360 fokos körben halványan zöldellő, hó nélküli téli dombok egy tenyérnyi vízszintes terület nélkül.
Tény, hogy a Baranyai-hegyhát a magasságához képest meglepően nagy szintkülönbségekkel rendelkezik.
A legmagasabb és a legalacsonyabb pontja közötti különbség eléri a 200 métert,
ami igen magas reliefenergiát jelent, és egyúttal lélegzetelállító panorámát eredményez.
Az utolsó lapos domb után feltűnt Orfű látképe a falut Abaligettel összekötő országútról. Amikor lesétáltunk, a csupa jót sejtető Dollár utcába jutottunk, ahonnan már csak pár lépésnyire volt a tó partján körbefutó sétány.
A Pécsi-tó, melyet az 1960-as években duzzasztottak a Mecsek északi lábánál, a négy részből álló tórendszer egyik tagja. Ezeket az állóvizeket már úgy tervezték, hogy az ivóvízellátás mellett a turizmust és a gazdálkodást is szolgálják. A négy közül a Pécsi-tó a legismertebb, már csak azért is, mert ez Baranya megye legnagyobb állóvize.
Igencsak csípősnek éreztük a levegőt a vízparton, legalább tíz fokkal hidegebb lett késő délutánra. Mire megkerültük a tavat, és eljutottunk a Tekeres falu fölötti duzzasztógátig, Pécs közvilágítása is fényleni kezdett a Tubes csúcsa mögött, a sötétedő égen.
Forrás: Turista Magazin