Aki már egyszer-kétszer kirándult a Börzsönyben vagy a Dunakanyarban, annak nem kell bemutatni Nagymaros páratlan földrajzi adottságait. A Dunakanyar legszebb részén fekvő település több szempontból is turistaközpontnak számít. Többek között itt kel át a Dunán az országos kéktúra, innen lehet a legrövidebb úton felkapaszkodni a lenyűgöző Julianus-kilátóhoz, és innen indul, vagy ha úgy tetszik, itt ér véget a honti piros túra.
Valamiért ezt a Börzsönyt átszelő vándorutat kevesebben ismerik, mint mondjuk a hegységet megkerülő börzsönyi kéket, talán mert utóbbinak népszerű túramozgalma van, míg a honti piros bejárása semmilyen elismeréssel vagy díjazással nem jár. Pedig annyi mindent tud ez az 53 kilométeres táv, hogy bemutatása nem is fért el egyetlen cikkben, ezért most a túra első felének krónikája következik.
Nevével ellentétben a Nagymarosról induló útvonal nem az egykori vármegye központjánál ér véget, azaz Honton, hanem a szomszédságában fekvő – ma Szlovákiához tartozó – határ menti kisvároskában, Ipolyságon. Legalábbis egyelőre. A tervek szerint a jövőben egészen a Selmeci-hegységig fog érni, valószínűleg ezért előlegezték meg neki a honti nevet.
A piros sávjelzés a kompállomástól indul, és északi irányban hagyja el a várost,
amelynek hangulatos utcáin és házain egyértelműen megjelennek a sváb települések sajátosságai. A németeket még az 1700-as években telepítették a környékre a megfogyatkozott népesség, illetve a munkaerőhiány miatt. A szorgalmas telepesek folytatták a vidékre jellemző szőlő- és gyümölcstermesztést, és nemsokára a híres marosi szőlő és málna a berlini, prágai fogyasztókhoz is eljutott. Nagymaroson ma is sok a gyümölcsös, és lakói napjainkban is jelentős számban vallják magukat németnek.
Mielőtt kiérnénk a nagymarosi gyümölcsösökbe, elhaladunk a híres Afrika-kutató, Kittenberger Kálmán egykori otthona mellett. A „börzsönyi oroszlánvadász” izgalmas életútját barátja, Fekete István írta meg, aki szintén gyakran megfordult ezen a környéken egy-egy vadászat alkalmával. Jelenleg a Sylvia-lakot – Kittenberger házát – csak kívülről lehet megcsodálni, de remélhetőleg ez a közeljövőben változni fog.
Végleg magunk mögött hagyva Nagymarost és a Dunakanyar lenyűgöző látványát, a hegység belseje felé vesszük az irányt. A Köböl-völgyön keresztül felkapaszkodunk egy 300 méter magas platóra, ahol kényelmes, erdős terepen kanyarogva érjük el
a Börzsöny egyik legkedveltebb szabadidőközpontját, a Törökmezői Turistaházat és Kalandparkot.
A 120 fő befogadására alkalmas szálláshely egész évben üzemel. Állatsimogatót, különböző nehézségű akadálypályát, mászófalat és egy közel 700 méter hosszú tiroli csúszópályát találunk a 10 hektáros területen, így nem csoda, ha a környék általában gyerekzsivajtól hangos.
A turistaházhoz közel találjuk a Fehér-forrás-csoportot, melynek frissítő vízéhez csupán kétszáz méteres kitérőt kell tennünk a piros jelzésről. Erre a pihenőhelyre már jócskán ráférne a felújítás, de szerencsére a víz még nem apadt el, ezért piknikezésre, táborozásra továbbra is alkalmas a hely. Tovább haladva a piroson, a turistaház bekötőútjával párhuzamosan haladunk a fiatal gyertyánosban, majd kaszálók és gyümölcsösök szélén ereszkedünk le egy vadregényes patakvölgybe.
A pálos szerzetesek egykori birtokán járunk, ahol ma már csak szanaszét heverő kövek, valamint egy kút őrzi a kolostor emlékét. A márianosztrai vikáriushoz tartozó Szent Mihály pálos kolostort feltehetőleg a 14-15. század fordulóján alapították, építéséhez valószínűleg felhasználták a közeli, addigra már lerombolt Pusztatorony köveit is. Első írásos említése 1437-ből ismert, bár egyes források szerint a templomot és védőszentjét már 1381-ben is említik.
A templom északi részéhez kapcsolódott a kolostor épülete, mára azonban csak az egykori falak helye látható itt-ott a sűrű aljnövényzetben.
A kolostorhoz malom és halastó is tartozott,
20 méter mély kútjából rengeteg tárgyi emlék került elő: fanyelű kések, sarló, szekéralkatrész, lakat, vasmacska, ónkanna stb. Valószínűleg a török hódoltság idején, közvetlenül Buda és Esztergom eleste után néptelenedett el a környék, és kezdett pusztulni a pálos birtok.
A közeli magaslaton fellelhető Pusztatorony vagy másik nevén Bibervár romjai sem sokkal látványosabbak. A hangulatos horgásztó szomszédságában fellelhető, romnak is alig nevezhető egykori erősség inkább csak őrtorony lehetett, semmint vár, ám ahogy nevének eredetéről, úgy történelméről is csak nagyon keveset tudunk. Építésének idejét nem ismerjük, de a 12. század végén feltehetőleg már létezett.
A régészeti feltárás szerint a kis erősség egy lakótoronyból és egy kis udvarból állt,
közvetlen szomszédságában pedig a Toronyaljának nevezett település terült el. Pusztulásáról is csupán következtetések léteznek, valószínűleg a 14. század elején, az Árpád-ház 1301-es kihalását követő anarchikus időkben rombolták le egy támadás során. A falmaradványhoz mindössze párméteres kitérőt kell tennünk a meredek hegyoldalban, mielőtt a tavacskát tápláló Kis-Hanta-patakot követni kezdenénk.
A kis várhoz és a pálos kolostorhoz két legenda is kapcsolódik. Az egyik szerint a torony lakói hatalmas étvágyú óriások voltak, akik akár egy egész ökröt is képesek voltak megenni.
Mnyinek hívták az utolsó óriást, aki az erősségben lakott.
Az öreg óriás lánya szeretett a környéken sétálni, egy napon aztán meglátott egy szántó-vető embert. Mivel nem ismerte a halandó embereket, kötényébe tette a parasztot és hazavitte, hogy megegye vacsorára. Az öreg Mnyi azonban ráparancsolt lányára, hogy vigye vissza a rémült embert, és ne bántsa sem őt, sem a társait többé, mert az ő munkájuk tartja el a két óriást.
A másik hagyomány szerint a toronyaljai pálos kolostort és a nosztrai rendházat egy föld alatti járat kötötte össze. A török hódítás idején
a pálos szerzetesek a kolostor mély kútjába, illetve az alagútba rejtették kincseiket,
több mint négy kocsi aranyat, amit aztán senki nem mert megbolygatni. Később azonban egy vakmerő ember mégis megpróbálta kiásni a kincset, ám munka közben megjelent egy hatalmas kutya, a kincskereső pedig ijedtében szörnyethalt. Állítólag a kincsek azóta is a föld alatt vannak.
A Fekete-hegy és a Mocsár-hegy között szaladó Kis-Hanta-patak minden évszakban láposra áztatja a völgyet, ezért itt szinte egyfolytában elburjánzott növényzettel és sárral kell megbirkóznia az erre járó turistáknak. Ha pedig a kis patak is árad, néhol csak igazi leleményességgel lehet átkelni rajta, ami igazán kalandossá teszi a természetjárást.
Kiérve a völgyből enyhe emelkedésben érjük el a Börzsöny talán legfiatalabb települését, Kóspallagot. A 18. század elején alapított falu nevét a kos + parlag szavakból származtatják, mivel ezt a területet juh- vagy kosakolként használták. Bár a hely írásos említése nem túl korai,
a régészek egészen az őskorig visszanyúlóan tártak fel itt emberi jelenlétre utaló nyomokat.
A közeli Zsellér-földeken edénytöredékek, réz- és késő bronzkori kultúrák maradványai, a Vaskapu lelőhelyen római kori, valamint 12-13. századbeli fazékmaradványokat találtak.
Honfoglalás kori pénzérme és bizánci aranypénz került elő a mai belterület közepén, ahol a helyi öregek szerint régen ősi temető volt. A falu Hanta határrészében Árpád-kori település nyomaira bukkantak. Feltehetőleg ez volt az 1276-ban a margitszigeti domonkos rendi apácák birtokai közt felsorolt Hanta-földek faluja, amely a 13. századra elnéptelenedett.
A szájhagyomány szerint a község lakói Mária Terézia és II. József idején még magyarok voltak,
az 1800-as évek elején azonban kolerajárvány miatt a lakosság nagy része kihalt.
Ekkor települtek be szlovák családok, akiknek egy részét 1947 után visszatelepítették Szlovákiába. A településen ma is működik szlovák klub és önkormányzat.
Kóspallag déli részén elhaladunk amellett a kőkereszt mellett is, amely a napóleoni háborúk idejéből (1807-1809) származik. Itt volt ugyanis korábban a márianosztrai kolostor hadikórházának temetője. Pár méterrel odébb találjuk a Fekete Imréről elkeresztelt általános iskolát, amelynek inkább csak a névadója keltheti fel a történelemkedvelők kíváncsiságát.
Fekete Imre Kóspallag „névtelen hőse”, aki a 1848-49-es szabadságharc idején századosként szolgált, egyben a Pesten alakuló „Fekete-sereg” szervezője és parancsnoka volt. 1849 tavaszán egy gerillacsapat parancsnokaként megtámadta a császári postát és pénzesládát szállító kocsit. A támadás után a pénzesláda Fekete Imrénél maradt, aki nem tudott mit kezdeni vele, és a közeli erdőben egy hatalmas tölgyfába rejtette.
Egy rosszakarója feladta a hatóságnál, majd ezt követően bevitték a pesti Újépületbe, ahol vallatták, kínozták, de a láda helyét nem tudták kiszedni belőle.
Végül elítélték és főbe lőtték.
Vértanúságában Kantsur András szokolyai lelkész is osztozott, aki állítólag tudott az akcióról és a pénz hollétéről, de ő sem vallotta be a rejtekhelyet. Úgy szól a fáma, mint minden rendes kincstörténet esetében, hogy a pénz még most is itt van valahol a környéken elásva.
Kóspallagon kiadó szobát, kocsmát és boltot is találunk, így akár meg is pihenhetünk, ha rövidebb szakaszokban szeretnénk végigjárni a honti pirosat. Mi azonban átkeltünk a Medres-patakon, és
folytattuk az utat az öt kilométerrel távolabb fekvő Márianosztra felé.
Egy kis kitérővel a pirosháromszög-jelzésen feljuthatunk a 358 méter magas Alsó-hegy kilátópontjához. A hegyet a környékbeliek Kiengesztelődés-hegynek is nevezik, mivel a zarándokok itt látják meg először a márianosztrai kegyhelyet, ami a lelki megbékélés első állomása lehet számukra.
Márianosztra ma is fontos búcsújáró hely, de a település nevének hallatán sokaknak inkább a börtön ugrik be. Hatalmas épülete valóban meghatározó látvány, de ugyanez igaz a félig elhordott Csák-hegyre is, amely a századokon átívelő kőfejtésnek köszönhetően a település másik meghatározó jelképe. A 14. században épült, a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére fölszentelt bazilika és kolostor falai között maga Nagy Lajos is többször megfordult, a legenda szerint pedig nemcsak a király, de kisebbik lánya, a tízéves korában, 1384-ben lengyel királynővé koronázott Hedvig is sokat tartózkodott itt gyerekkorában.
A pálos rend feloszlatását követően kórházként használták az épületet, majd női börtön lett belőle. Az épületegyüttes nagyobbik része ma is ezt a funkciót látja el, de 1950 óta férfi elítélteket tartanak itt fogva. A gótikus és barokk jegyeket viselő bazilikát a rendszerváltás után visszakapta az egyház, azóta az épület szabadon látogatható. Felújított falai között találjuk a Fekete Madonna híres kegyképének másolatát.
A templommal szemközti épületben kiállítást láthatunk a vallási élet múltjáról és jelenéről, valamint a börtön történetéről. A parkolóban beülhetünk az egykori rabszállító autókba, és ellátogathatunk a kuriózumnak számító rabtemetőbe is.
Márianosztrán egyebek mellett találunk még modern turistaházat és tájházat, vagy akár felszállhatunk a kisvasútra, amely Szobtól egészen Nagybörzsönyig szállítja az utasokat. Készleteink feltöltésére boltot, kocsmát és büfét is találunk a településen, pár perc buszozással pedig gyorsan elérhetjük Szobot, ahonnan óránként járnak a vonatok Budapestre.
A honti pirosról szóló beszámolónk második felvonásában Nagybörzsönybe, Kemencére és Bernecebarátiba látogatunk el, izgalmas és látványos történelmi és geológiai helyeket keresünk fel, valamint egy kicsit Szlovákiába is átnézünk.
Forrás: Turista Magazin