Európa legmagasabban fekvő állandóan lakott településén jártunk

A falunak egy részén skanzenként járhatók be az ősi tornyok, melyeket már nem laknak, hanem élő, szabadtéri múzeumot képeznek

Hová érdemes utazni tavasszal, ha a kiránduló elkerülné a tömeget, nem vágyik tengerpartra, ellenben megnézne valami igazán különleges helyszínt, elérhető áron? Legutóbbi látogatásunk csak megerősítette bennem, hogy Grúzia továbbra is remek választás erre. Ezúttal nemcsak az ország, hanem egész Európa egyik legelzártabb régiójában, Szvanétiben jártunk, ahonnan különleges élményekkel jöttünk haza.

Ha vannak helyek, melyek képesek valóra váltani számos utazói álmot, akkor Grúziát – vagy, ahogy hivatalosan most már nevezni kell: Georgiát – én feltétlenül ilyennek gondolom. A Magyarországnál harmadával kisebb, a Nagy- és a Kis-Kaukázus közé ékelődő, Ázsia és Európa határán fekvő ország sok szempontból főnyeremény az utazóknak. Ahogy arról ebben a beszámolóban írtunk, Georgia elképesztően gazdag történelmi-kulturális örökséggel bír, miközben gyönyörű táji adottságai hihetetlenül változatosak. Sivatag, tengerpart, túrázásra alkalmas terepek, és egészen a nyárig síelésre alkalmas hegyek: ezek mind megtalálhatók az országban.

Ez is Georgia: sivatagos táj a déli térségben, útban az azeri határ felé Forrás: Juhász Péter

Ez persze kevés lenne, ha a többi összetevővel, ami egy tartalmas, egyszerre kikapcsoló és feltöltő utazáshoz kell, gondok lennének. De nincsenek. Heteket is lehet tölteni ott, ám már rövid idő alatt is tapasztalható, a grúzok alapvetően barátságosak, segítőkészek az utazókkal – minket annak az iránytaxinak a sofőrje, amellyel először utaztunk, még teázni is elhívott az indulás előtt. Az itt élők láthatóan nagyra értékelik azt, hogy egyre többen keresik fel országukat, ahol egyébként a legtöbb dolog bőven a magyarországi árszínvonal alatt van.

Georgia – ahogy mondani szokás – „jön fel”, méghozzá lendületesen.

Úgy vélem, most van a legjobb időszak, a legjobb évek a látogatásra.

Már képesek kiszolgálni az esetleges magasabb elvárásokkal érkező külföldieket is – de például az országban utazni, iránytaxiként járó kisbuszokat leinteni még mindig élményszerű lehet sokaknak. Nem olcsó annyira, hogy az ember azt már kínosnak érezze – viszont a kisebb költségből utazóknak így is jó választás. Már vannak latin betűs táblák, új turista-irányjelzők a városokban a látnivalókhoz – de sok helyen még mindig csak a grúz betűket látni, hiszen ennek a kis népnek saját ábécéje van. Sok mindenben modernizálódik, nyugatiassá válik – de nagyon hamar észrevenni azt, hogy a grúzok igenis őrzik tradícióikat, egyediségüket, legyen szó étkezési szokásokról, vagy például arról, hogy fiúk és lányok az utcán nem járnak kéz a kézben. S persze továbbra is nagyon büszkék arra, hogy – a jelenlegi ismeretek szerint – a területükön készítettek először bort, még a történelmi idők kezdetén.

Georgia fővárosa, Tbiliszi: érezhető a nyugati orientáció, de sok mindenben még jelen vannak a hagyományok Forrás: Shutterstock

Hat óra alatt a havas Kaukázusban lehetünk

Áprilisban mi az egyik legkülönlegesebb országrészbe, az észak-nyugati Szvanétibe látogattunk. Annak is régiós központjában, az 1500 méteres tengerszint feletti magasságban a hegyek között elnyúló Mesztiában szálltunk meg.

Nemcsak az ott-tartózkodás, hanem az odajutás sem hétköznapi élmény.

Budapestről fapados járattal Kutaiszibe érkezve közel hatórás út várt ránk a menetrend szerinti kisbuszok valamelyikén. Pedig Mesztia alig 90 kilométerre van az érkezési helytől – légvonalban, át a Kaukázus legdélebbi nyúlványain, ahol nem vezet semmilyen út. Ha lehetőségünk van rá, repülőn is megközelíthetjük Mesztiát, néhány éve egy 17 üléses kisgép közlekedik Szvanéti régió központja és Kutaiszi között. Ha a menetrend nem megfelelő számunkra, maradnak a marsrutkák, azaz az iránytaxik.

Kutaisziben a távolsági marsrutkák a vasútállomástól indulnak, itt tudunk jegyet venni a menetrend szerinti járatra Mesztiába Forrás: Juhász Péter

Ezekkel az eljutás Mesztiába kiszámítható, menetrend alapján indulnak a néha jobb, néha leharcoltabb állapotban lévő kisbuszok. Azokon utazva nagyjából 250 kilométert teszünk meg, ami önmagában nem indokolja a hosszú utazási időt. Az viszont igen, hogy Zugdidi piaca után, megkerülve a Nagy-Kaukázus déli vonulatának egy részét, kanyargós szerpentineken, kockázatos előzésekbe bocsátkozva, a sebességkorlátozások – ha egyáltalán vannak – figyelmen kívül hagyásával haladunk célunk felé.

Ne értse félre senki, ezek nem egyszeri tapasztalatok:

a grúz közúti közlekedés néha valóban idegeket próbáló, mind az itteni viszonyokhoz szokott sofőröknek, mind utasként.

S bár veszélyben én például most sem éreztem magam, helyette hosszasan gyönyörködtem a tájban, az nyilvánvaló volt, ha a vezető – az oda- vagy a visszaúton – elnéz valamit, akkor nem biztos, hogy kellemes élményként gondolok vissza a Kaukázus hegyei és völgyei közé való behatolásra. Nem nézett el, és áthaladva kisebb szván falvakon, egyszer csak megérkeztünk a hegyek közé ékelt Mesztiába.

Gyakori látvány Mesztiában: az emblematikus szván tornyok, háttérben a Kaukázus hegyeivel Forrás: Juhász Péter

Mesztia, ahová jó elbújni

Mesztiát sokan szván tornyairól ismerik, ezekről a többségükben nagyon régi, magas kőépületekről. De az az igazság, hogy már az úton is rengeteget láthatunk azokból a kisebb településeken, amelyeken áthaladunk. Az itt élő szvánok jellegzetes építészeti remekei tucatszámra kísérnek minket kilométereken át, és látványuk tényleg magával ragadó.

A szvánok itt élő népcsoportot alkotnak, akik a mai napig őrzik részbeni különállóságukat.

Nyelvük szoros rokonságban van a grúz (kartvéli) nyelvvel, és nem egészen tisztázott az sem, hogy valóban különálló etnikum lennének, vagy a grúzok elkülönült alcsoportja. Konszenzus szerint az utóbbi, az elkülönülésre pedig érthető magyarázat van: Szvanéti régiója a téli hónapokban nem mindig megközelíthető, ahová pedig mi innen eljutottunk, a híres szván falu, Ushguli, lényegében késő ősztől kora tavaszig el van zárva a külvilágtól.

A szvánok megőrizték bizonyos fokú különállóságukat Forrás: Juhász Péter

Ez a kaukázusi elzártság azonban már egy ideje lassan, de biztosan oldódik, ahogy a turisták is egyre nagyobb számban fedezik fel maguknak ezt a vidéket. Hiszen itt télen síelni éppúgy lehet, mint a hómentes nyári időszakokban túrázni, kempingezni a hegyekben.

De aki csak néhány napra kiszakadna a hétköznapokból, az is jó helyen jár itt.

Az alig kétezer lakosú Mesztiában már van újonnan épült szálloda, külön iroda a turistáknak. Sok helyi pedig szállásadással foglalkozik, és ha vendégházban szállunk meg – mi így tettünk –, igen jó esélyünk van arra, hogy tartalmas reggelivel lepjenek meg bennünket.

Sok helyi foglalkozik szálláshely kiadásával, és szinte mindegyik szálláshely a központban van Forrás: Juhász Péter

Van néhány remek, olcsó étterem is, helyi családok üzemeltetésében, és ezeken a helyeken bizony néhány száz forintnyi összegért is tartalmas helyi finomságokat kapunk. Én pedig nagy tétekben merek fogadni arra, hogy a grúz konyha még a legelszántabb diétázókat is megadásra fogja kényszeríteni. Hacsapuri vagy éppen a helyi szvánok kedvence, a 2015-ben a grúz szellemi örökség listájára is felkerült húsos lepénykenyér, a kubdari:

Georgiába tényleg érdemes előre felkészülni a konyhából, a finom fogások sora ugyanis nagyjából végelláthatatlan.

S ha már étkezés: érdemes kipróbálni a grúz borokat, valamint nem meglepődni azon, hogy a khinkali csonkját – hússal töltött, a hús főzőlevében elkészített grúz tésztabatyu – a helyiek, régi szokás szerint, valóban a tányéron hagyják.

Két jellegzetes grúz étel a sokból: balra kubdari, a szvánok egyik kedvence, hússal töltött lepény; jobbra adzsári hacsapuri, a friss tésztateknőbe sütés után tojás, sajt, esetleg vaj olvad bele Forrás: Juhász Péter

Mesztiában kiadós séták tehetők a lakomázás után. Még napsütés nélkül is gyönyörű látványt nyújtanak a környező, hófödte csúcsok. Érdemes megnézni Szent Miklós templomát, ahol mi szerencsésen bepillantást nyerhettünk az ortodox húsvét előtti szertartásokba, felkészülésbe. Mestiában van egy történeti-etnográfiai múzeum is.

Épülete robosztusságával elüt a környezetétől, ellenben annál izgalmasabb kiállítási anyagot őriz,

és néhány száz forintnak megfelelő lari ellenében látogatható (a tárlatokon hivatalosan nem lehet fotózni, bár a vaku nélküli képkészítést hallgatólagosan megtűrik).

S ha már bent vagyunk, könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy valósággal lelkesedni kezdünk azért, amit látunk. Bár én elfogult vagyok az efféle témák iránt, de ennyire ízlésesen bemutatott régészeti leleteket, használati tárgyakat, ruhákat, elképesztően szép középkori keresztény kódexeket kevés helyen láttam, mint itt, a Kaukázus ormai között.

A helyi múzeum épülete, mely értékes kiállítási anyagot őriz Forrás: Juhász Péter

Ám mesztiai élményeink nem lehetnének teljesek anélkül, hogy a szván tornyokkal közelebbi kapcsolatba kerülnénk. S hogy mi célt szolgáltak ezek a lenyűgöző építmények?

A kőtornyokat legalább három dolog miatt emelték.

Egyrészt védelmet nyújtottak ellenség átvonulásakor az ott élőknek. Másrészt – ne feledjük, ez a Nagy-Kaukázus – kiadós havazás esetén fel lehetett azokba húzódni némi élelemmel, anélkül, hogy az ott élők elvesztek volna a hóban. A harmadik pedig a vérbosszú elleni védekezés volt. Ugyan a vérbosszú intézménye mára eltűnt a szván társadalomból, de állítólag még a XX. században is előfordult a családtag haláláért való önkényes revansvétel gyakorlata, emiatt a családok korábban szintén a tornyokba húzódtak vissza.

Amerre nézünk, mindenütt az emblematikus tornyok Forrás: Juhász Péter

Ami igazán megdöbbentő: utunk során egészen lehetetlennek tűnő magaslatokon is láttunk ilyeneket, ahol az építkezés még ma is embert próbáló kihívás lenne. A legősibbek állítólag akár ezerévesek is lehetnek, de igazán a 12. században terjedtek el.

Ma a kőtornyokat legfeljebb raktárnak használják, azokat körbeépítették modern házakkal.

Egy-egy leleményes szállásadó némelyikben nyári vendégszobát alakított ki az autentikusságot kereső utazóknak. Ugyanakkor, ha Mesztiában vagyunk, feltétlenül nézzünk meg belülről is egy ilyet, van ugyanis, amelyiket meghagytak afféle múzeumnak, melynek facölöpökkel létrehozott szintjein át egészen a tetőig kapaszkodhatunk.

Kilátás egy szván torony kicsiny ablaknyílásán Forrás: Juhász Péter

Persze Szvanétiben máshol is bemehetünk egy toronyba, például útban Ushguli felé, egy folyóparton a Kala falutól nem messze álló, a szokottnál jóval kisebb építménybe. A Szeretet tornyához egy helyi legenda kapcsolódik két különböző faluból származó szerelmesről, akiket közösségeik nem fogadtak be, és ezért a toronyban kezdtek új életet. Ugyanakkor Ushguliba nem ezért érdemes ellátogatni. Hanem mert olyan helyet nézhetünk meg a saját szemünkkel, ahol néhány évtizede nemhogy turisták, de még idegenek sem nagyon fordultak meg.

A legenda szerinti kitaszított szerelmespár tornya a Kala falutól nem messze, útban Ushguli felé Forrás: Juhász Péter

A világnak több teteje van, és mi voltunk az egyiken

A szván régió egyik legkedveltebb, egyre felkapottabb, Mesztiából megközelíthető célpontja Ushguli, a korábban négy kisebb falucskából papíron eggyé összevont település. Már persze tavasszal és nyáron. Mi most április elején jutottunk el oda, de mint kiderült, márciusban még hiába is próbálkoztunk volna azzal, idén is akkora volt a hó, hogy nem sikerülhetett a látogatás. Pedig Ushguli nincs messze, alig 50 kilométerre van Mesztiától, a nyári főszezonban – ami nyilván még így sem ugyanaz, mint például egy kedvelt európai desztináción – menetrend szerinti kisbuszok is indulnak oda. Az út nekünk mégis két óráig tartott. Ushguli ugyanis mintegy 2200 méter magasan fekszik, és így

hivatalosan ez a lélegzetelállító falu a legmagasabban fekvő az állandóan lakott települések közül Európában.

S ha valahova biztosan megéri elzötykölődni, akkor az ez a hely. Négykerék-meghajtású autó nélkül erre nem sok remény van, a mesztiai információs iroda tényleg nem tréfál ebben a kérdésben. Mesztiából ugyan egy ideig tart az aszfalt, ám azt félúton felváltják olyan terepviszonyok, ahol nincs esélyük a hétvégi nagybevásárlásokra ajánlott kisautóknak. Csak egy tábla árulkodik arról, hogy egyszer valamikor majd befejeződik az aszfaltozás.

Hó és sár áprilisban Forrás: Juhász Péter

Mi négyen utaztunk sofőrünkkel – a mesztiaiak közül sokan vállalják ezt a fuvarszolgáltatást a turisták részére –, és bizony egy alkalommal nem sokon múlott, hogy egyébként tekintélyes kerekű dzsipünk ki tudott kecmeregni a sártengerből. Mesztiából nyáron a bátor vállalkozók gyalogtúra keretében keresik fel Ushgulit, de minden létező ajánlás szerint ez egy, de inkább kétéjszakás útközbeni kempingezéssel valósulhat meg a hegyi terep miatt.

Az azonban biztos, a lélegzetelállító táj, a régi szván tornyok sokasága megéri a kalandot.

A négy kisebb épületcsoportból álló Ushgulit most is alig néhány százan lakják, ősi szván családok leszármazottai, felmenőik pedig állítólag egészen az 1970-es évekig turistát sem láttak. A településen működik egy iskola is az egyik épületcsoportnál, az itt élők pedig abból élnek, amiből évszázadok óta: állattartásból, háztáji gazdálkodásból. A turistáknak pedig a híres szván sót ajánlják, melyre az egész régióban nagyon büszkék: a fűszerrel és borssal kevert ételízesítőt kis csomagokban árulják a házaknál, néhány kézzel készített ajándéktárgy társaságában. Nekünk egy helyi idős asszony ajánlotta azt, miközben egyik tehenére támaszkodott az udvaron.

Ushguli Európa legmagasabban fekvő lakott települése Forrás: Juhász Péter

Persze, itt nincsenek is a szó hagyományos értelmében tekintett utak, és a bóklászó háziállatokat is inkább mi kerüljük ki, mint azok bennünket – érdemes olyan ruhában és kényelmes lábbeliben jönni, melyet nem sajnálunk.

Amit pedig az Enguri-folyó szurdokvölgyében sétálva láthatunk, az valami olyasmi, amitől nem pusztán azt érezhetjük, hogy a világ végén vagy épp tetején állunk, hanem időélményünk is megváltozik. Nem is önmagában a magasság, hanem a környezet miatt.

Ushguli ugyanis tényleg az a hely, ahonnan nincs tovább.

Ushguli a mai napig elzárt településnek számít, ahová csak lassan érnek el a változások Forrás: Juhász Péter

Azon túl csak a Kaukázus van, hóval, jéggel, és a háttérben az 5200 méteres Shakrával. Nyáron ugyan kisebb túrák tehetők innen a hegyek irányába is – kedveltek a gleccsernéző kirándulások –, de egyébként

innen nincs már hova menni.

Keletebbre ugyan még ott van az aprócska Zeshko falva vagy inkább épületei, ám ez inkább csak a komoly hegymászók bázisa, és már Alsó-Szvanétihez tartozik.

Ushguli szélén, mintegy jelzésként, ott áll a Szűz Máriának szentelt, 9. században épült templom (Lamaria), mely egyébként egy ősi, kereszténység előtti pogány isten kegyhelyén épült. Egyesek szerint a grúzok nagy uralkodója, Tamara királynő a templom alatt van eltemetve. A templomból csodás kilátás nyílik a szurdokra, és szabad a bejárás a régi freskók megtekintéséhez is.

Az ősi Lamara kápolna udvarán Forrás: Juhász Péter

Hasonlóan nagy élmény a helyi skanzen, amely nem más, mint épen maradt tornyok különleges együttese, helytörténeti, etnográfiai kiállítással – és szintén szezonális nyitvatartással – kiegészítve.

Érdemes itt is sétát tenni, s különösen az épületcsoport közepén, egy dombon álló toronyhoz felkapaszkodni.

Végigtekintve a falun, szinte hihetetlen belegondolni abba, hogy itt, lényegében elzárva mindentől, hosszú évszázadokon át éltek a mostani családok felmenői.

A falunak egy részén skanzenként járhatók be az ősi tornyok, melyeket már nem laknak, hanem élő, szabadtéri múzeumot képeznek Forrás: Juhász Péter

S még egy érdekesség: ottjártunkkor Mesztiában egy helyi kávézóban mindennap háromszor levetítették a Dede (Dina választása) című 2017-es filmet. A filmet számos rangos fesztiválon részesítettek elismerésekben, érthető, ha az itteniek roppant büszkék rá. Az összes szereplőt helyi szvánok alakítják, különböző településekről, rendezője pedig Ushguli szülöttje – és persze a hagyományos helyi értékrenddel összefüggő kérdéseket boncolgat hősnője sorsán keresztül.

Ushguliban egyébként működnek vendégházak, vagy inkább házakban kialakított vendégszobák, így akik innen túráznának egyet, a nyári időszakban akár meg is szállhatnak a faluban néhány éjszakára.

De akik csak egynapos kirándulást tesznek itt egy hosszabb út részeként, azok is – merem garantálni – nem mindennapi élménnyel lesznek gazdagabbak.

Georgia pedig – ahogy azt írtam is feljebb – sok más izgalmas látnivalót is kínál Szvanéti tényleg nem hétköznapi, hegyi térsége mellett, amelyeket éppúgy érdemes felfedezni a kevésbé megszokott helyszínekre vágyó utazóknak. Mégpedig addig, amíg ez a nyitott és nyugodt ország valóban őriz valamit eredetiségéből, bájából, és nem pusztán a turisták kedvéért találja fel azt újra.