Európa legmagasabban fekvő települése kész fantasy

Grúziában rengetegféle népcsoport él egymás mellett. A tengerparti Adzsária tartományban keresztény grúzok keverednek muzulmán adzsárokkal és lázokkal, az északabbra fekvő Szamagrelo tartományban mingrélek élnek, a zord, ködös hegyekben pedig Grúzia skótjai, a szvánok vertek tanyát. A mintegy 30 ezer főből álló népcsoport lakóhelye, Szvanétia régió annyira különlegesnek tűnt a leírások alapján, hogy mindenképpen be kellett iktatnunk kirándulásunk menetrendjébe.

Miután elhagytuk Kariatit, a Kaukázus bércei felé robogva nem győztünk betelni az útjelző táblákon látható girbegurba grúz betűk szépségével. Mellesleg egy spontán beszélgetésből az is kiderült számunkra, miért pipa a grúz külügyminisztérium Magyarországra. Nem tetszik nekik, hogy nem vagyunk hajlandók áttérni a Grúzia elnevezésről az általuk preferált Georgiára. Grúzia ugyanis az ország orosz megnevezése, amely valójában egy gúnynév, a gruzcsik ugyanis oroszul teherhordót jelent.

Szvanétia tartomány és szent folyója, az Enguri Forrás: Németh András

Vagyis az oroszok szerint Grúzia nem más, mint a teherhordók országa, a lakossága pedig csak arra jó, hogy átcipelje a tehetősebb és felsőbbrendű oroszok málháját a hegyi hágókon. Ennek tükrében érthető a grúzok-georgiaiak neheztelése.

Más kérdés, hogy nagyon nehéz lenne átszoknunk a Georgia használatára.

Ennél talán az is jobb lenne, ha úgy hívnánk őket, ahogy ők magukat nevezik a saját nyelvükön, kartvéliül: Szakartvelo.

A grúz (kartvéli) nyelv egyébként a kaukázusi nyelvek kaotikus világán belül is ritka madárnak számít. Egy tősgyökeres szlovák nyelve is beletörne azokba a mássalhangzó-torlódásokba, melyeket a grúzok képesek produkálni.

Grúzia rejtelmei – vajon mi lehet a táblára írva? Forrás: Németh András

A mingrélek fővárosát könnyű elfoglalni

A szvánok földjére a mingrélek fővárosán, Zugdidin át vezet az út, amelyet mi – oké, lehet, hogy nem a legjobb humor – a rejtett cicik városának becéztünk. Amúgy ez nem állt nagyon távol a valóságtól,

a vidéki Grúziában jóval konzervatívabban öltözködnek a nők,

mint a városokban vagy Európa nyugatibb felén. A legelterjedtebb szín a fekete (pedig nyilván nem goth metálos leánykákról beszélünk), az öltözék pedig szinte mindent takar. A grúz iskolákban a lányoknak kötelező viselet a térd alá érő szoknya, és a legtöbb templomba nadrágban be se léphetnek a nők.

Szigorú templomi dress-code nőknek Forrás: Németh András

Zugdidiben meg lehet szemlélni egy szép, Windsor-stílusú palotát, melyet egy Napóleonnal valamilyen szinten rokonságban álló mingréliai herceg (I. Dadiani Dávid) építtetett a 19. században.

Ezt leszámítva a település teljességgel híján van a látnivalóknak.

Legfőbb jellegzetessége talán az, hogy pillanatok alatt elfoglalja az éppen aktuális ellenség, ha éppen kirobban valami fegyveres csetepaté, legyen szó abházokról vagy oroszokról. A szakadár Abházia innen csak 10 kilométer, túl az Enguri folyón.

Szegény Zugdidit sokáig az a veszély fenyegette, hogy elveszíti tartományi székhely címét. A grúz kormány eltökélt terve volt, hogy a várostól kb. 30 kilométerre, a tengerparti mocsárban felépít egy Lazika nevű megapoliszt, amelynek lakosságát félmilliósra tervezték. Az egymilliárd dolláros projekt végül a Szaakasvili-kormány bukásával együtt a sírba szállt, így Zugdidi fellélegezhetett.

Zugdidi Forrás: Németh András

A titokzatos szván tornyok földjére értünk

A várost elhagyva a panorámát már egyértelműen a Kaukázus fenséges vonulatai uralták. Ez az egyik legvadregényesebb hegység Európában, a zöld ezernyi árnyalata borította az alacsonyabb ormokat, a magasabbak tetején pedig már hósapka feszített. Utunk az Enguri folyó völgyében kanyargott, és egyáltalán nem volt olyan rémes, mint ahogy azt nekünk beharangozták.

Több helyről is azt hallottuk, hogy a Szvanétia fővárosának tekinthető Mesztiáig vezető 130 kilométeres útszakasz egy rémálom, amelynek négykerék-meghajtású jármű nélkül öngyilkosság nekiindulni. Ezzel szemben, örömmel jelenthetem,

az út végig aszfaltozott volt, és szimpla kisautóval is remekül lehetett rajta közlekedni.

Néha ugyan sziklaomlások szűkítették az útpályát, de aki a Kaukázusban kocsikázik, az ilyesmitől nem riad vissza.

Megérkezés a szván fővárosba, Mesztiába Forrás: Németh András

Szvanétia Grúzia legcsodálatosabb része. A táj egyszerűen mesés, és amikor feltűnnek a térség meghatározó építészeti kuriózumai, a roppant látványos szván tornyok, mindenkiben felszökik az adrenalin. Rengeteg torony van, meg sem tudom becsülni a számukat, de csak Mesztiában legalább negyvenet láttunk.

Ezek a masszív kőalkotmányok simán elérhetik a 15 méteres magasságot,

és elvileg a 9. és 12. század között szórták velük tele a környéket a mostani szvánok ősapái.

Alapvetően hadászati-védelmi célokat szolgáltak, de azt egészen elképesztő sikerrel, ugyanis Szvanétiát idegen hadsereg állítólag még sosem foglalta el. A tornyok látványa elég meghökkentő, nem nagyon foghatók semmihez, amit korábban láttunk. Mintha egy fantasyben járnánk, és hirtelen átkerültünk volna egy párhuzamos világba.

Mesztia fantasybe illő tornyai Forrás: Németh András

A szvánok mogorva hegylakók, de a vidék gyönyörű

Mesztia felé autózva egyébként elhaladtunk az Elbrusz 5642 méteres hegycsúcsa mellett, amely már az orosz oldalon van. Mivel gyönyörű, tiszta idő volt, szinte tökéletesen látszott a fotókról már többször megcsodált hegyóriás, ahol a monda szerint Zeusz leláncolta a tűztolvaj Prométheuszt.

Az emberben végig ott motoszkáló „úristen, hova kerültem” atmoszféra ellenére Mesztia egész barátságos hely.

A főtér és a sétálóutcák rendezettsége már-már a svájci hegyvidéki kisvárosokét idézi.

Látszik, hogy itt van idegenforgalom, egyre-másra nyílnak a hotelek, a panziók, és a közelben van a Hatszvali síközpont, vagyis télen sem állhat le a pörgés. Egyébként lehet, hogy jobban megérné idáig elrepülni síelni, mint átruccanni Ausztriába, hisz a teljes napi jegy a felvonókra 15 lari (1780 Ft), vagyis az osztrák ár egyhatoda. Persze a pályák minőségéről nincs infóm.

Takaros és rendezett főtér Mesztiában Forrás: Németh András

Míg Mesztia egészen takaros hely, maga Szvanétia különös, zárt világ. Lakói, a szvánok pont olyanok, mint a világ többi magashegyi lakói: maguknak való,

kissé mogorva alakok, akiknek életét a család és a tradíciók szentsége vezérli.

A vérbosszú és az évszázados sérelmek a mai napig komoly társadalmi kapcsolatformáló erőt jelentenek. Rengeteg legenda forog közszájon az itt rejtegetett ősi kincsekről, ereklyékről és ikonokról, melyeknek a szván nemesség az őrzője a kora középkor óta.

Mesztia körül eszméletlenek a hegyek, tényleg agyonnyomják az embert, ha sokáig nézi őket. Már az Ushba is komoly játékos a maga 4710 méterével, de az igazi adu ász a Shkhara, amely 5193 méter, azaz vagy 380 métert ráver a Mont Blanc-ra.

Annyira szép, hogy már ijesztő

A szvanétiai utazást az Ushguliba tett kirándulás koronázta meg. Ha azt mondom, hogy vezet út Ushguliba, akkor semmiképpen sem a mi fogalmaink szerinti útra kell gondolni. Ez tényleg csakis négykerék-meghajtású járgánnyal teljesíthető szakasz,

vannak egészen meredek részek, néhol komoly patakokon kell átgázolni, máshol szédítő szakadék szélén kell egyensúlyozni

a három méternél nem szélesebb, sziklába vájt csapáson. Elég, ha annyit mondok, a 45 kilométert három és fél óra alatt sikerült teljesítenünk.

Ushguli, az elátkozott város Forrás: Németh András

Ushguli Európa legmagasabban fekvő lakott települése. 2410 méteren fekszik, és az év hat hónapjában hó borítja - ez az otthona nagyjából 70 szván családnak. Egészen döbbenetes érzés megérkezni ide. A fenyegetően égbe meredő sötét tornyok tucatjai, az egymás hegyén-hátán kapaszkodó szénfekete, szürke kőházikók egy elátkozott város képzetét keltik. Pedig van itt iskola és kocsma is, de az egésznek olyan mindentől elzárt hangulata van, hogy egyszerűen nem is tudom elképzelni, milyen lehet itt felnőni. Gondolom, egyszerre csodálatos és nyomasztó, vagy fene tudja.

Ushguliban, mindentől távol, Európa tetején Forrás: Németh András

A természet elképesztően gyönyörű, biztosan napokig, hetekig lehetne túrázgatni a környéken, bár az is igaz, hogy az Alpokkal és a Kárpátokkal szemben itt egyáltalán nem éreztem biztonságban magamat. Valahogy olyannyira érezni itt a természet zord erejét, hogy attól tartottam, ha bevenném magam az erdőbe, talán soha többé nem kerülnék elő.

Állítólag május végére azért elolvad a hó Forrás: Németh András

Utolsó vacsora Ninónál, aki nő

Mint minden elcsökevényesedett városlakó, mi is örültünk, amikor Mesztiába visszatérve megkaptuk a forró kávénkat és a gazdag vacsoránkat a fűtött, kényelmes szállásunkon. A Nino Ratiani panzióban szálltunk meg, amelyet minden fórumon melegen ajánlgatnak a Mesztiába érkezőknek, és joggal. A várakozásokkal ellentétben

a Nino név egy kedves szván asszonyságot takar, aki elképesztően finom vacsorát tud rittyenteni,

ráadásul pár szót angolul is tud.

A hangulat rögtön emelkedetté vált, mikor kiraktuk az asztalra a Kvariatiban kapott két demizson bort. Nagyon hamar népszerűek lettünk, különösen a nagyfokú alkoholtoleranciájukról közismert lengyel túrázók körében. Lengyel ivócimboráink egyébként az előző hetekben Abháziában turnéztak. Mikor arról kérdeztük őket, milyen volt, némi gondolkodás után azt felelték: „hát, olyan kihalt.” Lényeg a lényeg, igen kellemes este kerekedett.

Eurokonform higiéniai megoldások a Kaukázusban Forrás: Németh András

Nagyon sajnáltuk, hogy csak két napunk volt egy olyan különleges vidékre, mint Szvanétia. De hát nem volt mit tenni, már várt ránk a grúz főváros, Tbiliszi. Ottani élményeinkről azonban majd a következő cikkünkben számolunk be.