1999 és 2000 rég volt már. Mit kell tudni erről a nagy utazásról?
János: Ez egy 418 napig tartó világkörüli autós út volt. 1999-ben indultunk nyugat felé és 2000-ben tértünk haza kelet felől.
Eszter: Ez alatt az út alatt írtunk naplót is, amit kiadtunk, és segít is minket emlékezni a történtekre.
Olyan érzés volt olvasni, mintha én magam is átéltem volna ezeket az élményeket. Maguk az emlékek milyen élénken élnek még önökben ennyi idő után?
János: Én el tudnám mondani például, hogy pontosan mely helyeken aludtunk.
Eszter: Én ezt már nem, azt viszont inkább, hogy milyen emberekkel találkoztunk, mivel az jobban megmaradt.
János: Volt néhány meghatározott pillanat, ami megmaradt és meg is fog maradni bennem, például a kambodzsai határon, amikor átjutottunk Thaiföldre, vagy amikor nem kaptunk vízumot Indiába vagy Szaúd-Arábiába. Ilyen pillanatok megmaradnak.
Eszter: Buenos Airesben pedig egy olyan hölggyel találkoztunk, akit a nagynéném tanított. Pedig ez nem is volt tervben.
Önök az első magyar pár, akik autóval körbe utazták a földet?
János: Sokat keresgéltünk, de nem találtunk olyan párt, akik előttünk megcsinálták volna ezt az utat autóval. Tehát valószínű, hogy mi voltunk az első pár.
Érdekes adatok
Megtett út hossza: 77 147 km saját kocsival, 35 600 km egyéb járművekkel (összesen 112 735 km)
Időtartam: 418 nap 1999. május 20. és 2000. július 20. között
Alvás: 124-szer az autó tetején, 143-szor barátnál, 115-ször motelben, 18-szor sátorban, 6-szor vonaton, 4-szer hajón, 6-szor buszon/reptéren/repülőn, 1 éjszaka pedig alvás nélkül
Az autó fogyasztása: 8,62-12,91 liter/100 km között (előbbi átlag Panamában, utóbbi Peruban)
Az autó által elért legmagasabb pont: Peru, Andok, 4818 méter
Az út során megismert új barátok száma: 100
Az elkészített fényképek száma: 6000
Az egyetlen szlogen, ami az autón szerepel: „Ne csak álmodd, vágj is bele!"
Mikre a legbüszkébbek az utazással kapcsolatban?
János: Arra, hogy volt lelkesedésünk, kitartásunk mindehhez, mivel mindezt szponzoráció nélkül, saját erőből, saját forrásból kellett megcsinálnunk. Például az első fagyit a 100. nap körül ettük meg, tehát 100 napig még egy fagyit sem engedtünk meg magunknak. A napi költségkeretünk 3000 forint volt kettőnk számára, melybe a szállás és az ellátás tartozott bele.
Eszter: Ez egy nagyon komoly projekt volt. Az előkészületeket elkezdtük már másfél évvel az indulás előtt, és mivel akkor nem állt rendelkezésünkre a szükséges összeg egésze, ezért a hiteleinket még a visszaérkezésünk után is fizettük.
Gyakorlatilag az életünkből 4-5 évet főként erre szántunk, magával az utazással együtt.
De még így is azt mondom, hogy menjen bárki, csinálja utánunk! Bár tudom, hogy nem egyszerű, de megéri.
János: Valaki azt kérdezte tőlem, hogy ez az út mennyibe került. Igazából ez nem pénz kérdése. Ez elhatározás kérdése volt. Csak hogy egy példát mondjak: sokaknak az autója drágább, mint amennyibe ez az egész utazás került. Kinek mi a fontos.
Eszter: Ez értékrend kérdése. Nekünk is mondták a barátaink: "De hát hülyék vagytok?! Karrierrel előrébb haladhattatok volna, lehetne nagyobb házatok. Hogy ha annyira nem tudtok mit kezdeni magatokkal, akkor legyen szebb autótok". Aztán erre azt mondtuk:
Minek fogunk 85 évesen örülni, hogy 30 évesen szebb autónk vagy nagyobb házunk volt?
A karrierünk pedig megvárt, sőt...
Hogyan vették meg a világjáró autót?
János: Egy évvel az út előtt új autóként vettük, és sokat gyakoroltunk terepen. Teszteltük, hogy mit bír egy ilyen terepjáró. Egyébként az autó megvan még, és ma is szolgálatban van a Katica tanyán.
Apropó Katica tanya: mit kell tudni róla?
Eszter: Amikor utaztunk, akkor már körvonalazódott a terv egy olyan élményközpontról, amely egyrészt a hagyományőrzésre épül, másrészt pedig minket is tükröz, azt, ahogyan mi gondolkodunk. Azt is tudtuk, hogy a természetközeliség, a családközpontúság, a gyermekekre odafigyelés lesz a középpontban.
Így született meg a Katica tanya.
Egyébként a nevét is az ausztrál outback nyílegyenes útján, a Stuart Highwayen autózva találtuk ki.
János: A telek egy kvázi értéktelen, részben mocsaras, részben legelős terület volt, és azt alakítottuk át úgy, hogy alkalmas legyen az élményközpont számára.
Visszatérve az utazásra: ki vezetett a nagy úton?
Eszter: Általában János.
János: Eszter pedig segített. Akkoriban nem volt GPS.
Eszter: Sőt, volt olyan is Peruban, hogy tanszerboltban kellett térképet vennünk, mert máshol nem volt kapható.
János: Azzal az Andokban utazni barátságtalan. Mentünk olyan utakon is, amelyek annyira rossz minőségűek voltak, hogy csupán 15 km/h-val tudtunk haladni rajtuk.
Hogy oldották meg az alvást?
János: Nem volt gondunk vele szerintem. Nem volt internet, nem volt tévé, nem kellett facebookozni esténként, nem voltak időrabló dolgok. Simán kijött a 8 óra alvás. Viszont mielőtt São Paulóba értünk volna, 3 hétig nem tudtunk rendes ágyban aludni. Az ottani barátunk el akart vinni minket a tengerpartra, de mi inkább két napig pihenni szerettünk volna.
Eszter: Két napig csak mostunk, pihentünk, rendes ágyban aludtunk... De persze végül a gyönyörű tengerparti részek is sorra kerültek, csupán 1-2 nappal később.
János: Nagyon sok élményben volt részünk, néha kellett egy kis idő arra, hogy kicsit ülepedjenek, és hogy mi is pihenjünk egy kicsit.
Milyen tanácsuk van az utazni vágyók számára?
János: Azóta évente mindig két-három hetet utazással, főleg külföldön töltünk. Húsz évvel ezelőtthöz képest sokkal olcsóbb ma utazni, sokat javult az ár/érték aránya. Most már az utazás nem pénz, hanem értékrend kérdése. Nekem például egy öltönyöm van, amit évente háromszor veszek fel. Másnak pedig az a fontos, hogy minden alkalomra más öltönyt vegyen fel.
Eszter: Szinte teljesen mindegy, hova, mennyi időre – utazni jó, mert rengeteg tapasztalattal gazdagodhatunk, szélesedik a látókörünk. Olyan, mintha több ember bőrébe bújhatnánk akár egy utazás alatt is.
A legjobb az egészben pedig mindig a hazajövetel.
Távolról nézve az itthoni problémák, dilemmák is más megvilágítást kapnak. Egy utazás után mindig könnyebb továbblépni az itthoni életünkkel is.