Lenéztünk Európa legmélyebb kanyonjának aljára

Vágólapra másolva!

Elutaztunk egy hosszú hétvégére a montenegrói Tara-kanyonhoz, hogy megcsodáljuk a vadvizek által formált sziklaformák és a zöld fenyvesek háborítatlan egyvelegét. A montenegrói tengerpart mellett érdemes a vadregényes hegyeket is megismerni.

Dancsok Petra

Vágólapra másolva!

utazás Montenegro Podgorica Durmitor Nemzeti Park Tara folyó

Vannak pillanatok, amikor egy hosszabb, fárasztó munkahét után az embernek leküzdhetetlen utazási vágya támad. Amikor csak egy spontán ötlettől vezérelve a térkép elé ül, és megnézi, mi van még terítéken.

Kellett egy új és izgalmas célpont.

Velünk pont ez történt, és máris kivettünk két nap szabadságot, hogy egy hosszú hétvégére elutazzunk. Négy nap nem sok, hogy ellátogassunk valami egzotikusabb helyre, ám nem is kevés. Sokáig mérlegeltünk, hogy merre utazzunk, végül Montenegró mellett döntöttünk, ahol volt még pár hely, amelyet még nem kerestünk fel korábbi útjaink során.

Egy ország több arccal

Már egy ideje felkeltették érdeklődésünket a montenegrói hegységek, maga az ország is ezekről a hómentes, fekete csúcsokról kapta a nevét (helyi nyelven: Crna Gora). Legutóbb bő egy hetet töltöttünk ott azzal, hogy körbejártuk a turistákat leginkább vonzó helyeket – Budva, Ulcinj, Kotor, Herceg Novi, Stari Bar, Ada Bojana –, most kicsit elhagyatottabb, kietlenebb és csendesebb természeti szépségek után vágytunk.

Korábban itt jártunk: a Kotori-öböl Forrás: Dancsok Petra

A tervünk nem igényelt túl nagy előkészületet: megérkezünk este Podgoricába, ahol egy jót eszünk, iszunk és sétálunk a bájos városközpontban, következő reggel pedig egy bérelt autóval elindulunk a Durmitori Nemzeti Park és a Tara-kanyon felé. Három nap, nagyjából 300 kilométer, és közben megállunk néhány eldugottabb helyen, hogy megismerjük Montenegró kevésbé híres látványosságait.

Farkaséhesen értünk be Podgoricába, így adta magát, hogy a szállás elfoglalása után azonnal betérjünk a Pod Volat nevű, grillezett húsairól és isteni kajmakjáról (krémes tejtermék) ismert étterembe, ahol sokadik alkalommal megállapítottuk, hogy

a balkáni konyhával maximum csak az olasz fogások vetekedhetnek.

Az étterem bejáratával szemben található a főváros legfontosabb nevezetessége, az oszmánkori Sahat Kula óratorony, amelyet korábban még póznák takartak el a felújítás miatt, de mostanra már régi fényében tündökölt.

Túl sokat nem időztünk este a városban, ugyanis következő nap korán terveztünk útnak indulni, másrészt pedig Podgorica sem kecsegtet túl sok látványossággal. Ez többek között annak tudható be, hogy

a második világháború alatt szinte a földdel tették egyenlővé.

Amennyiben mégiscsak akarunk látni valami egyedit, akkor érdemes felkeresni a Jézus szent szíve templomot, amely brutalista stílusban épült, és inkább egy jugoszláv kori bunkerre hasonlít, mint Isten házára.

A fekete tó partján, Durmitor szívében

Mivel nem nagyon siettünk, megengedtük magunknak, hogy mielőtt elérjük a Durmitori Nemzeti Park kapujának tartott Zabljakot, egy-két utunkba eső érdekességet is megnézünk. Első állomásunkhoz, a Niksic előtt pár kilométerre található Király-hídhoz nagyjából indulásunk után egy órával értünk oda. Az 1896-ban átadott neo-oszmán stílusú, 18 lyukú, 230 méteres híd látványa megragadó, különös tekintettel arra, hogy a mai napig betölti eredeti funkcióját, mégpedig, hogy átsegítse a Zeta folyó két partja közötti forgalmat, amely ma már egy kicsit nagyobb lehet, mint bő egy évszázada volt.

Nem sokat időztünk a montenegrói építészet eme gyöngyszemének tanulmányozásával, folytattuk utunkat Niksic felé, ahol (sofőrünket leszámítva) megálltunk kipróbálni az egyik montenegrói büszkeséget, a helyben főzött Niksicko Pivo nevű sört.

Montenegró második legnagyobb városa amúgy a legtöbb nyugodt kis balkáni városra hasonlít.

A központi folyónál sok-sok kávézót láttunk, ahol a helyiek álmosan ütötték el az időt, miközben a sietség vagy aktivitás legkisebb nyomát sem tapasztaltuk.

Niksic után vált izgalmasabbá az út, amely a Durmitor Nemzeti Parkhoz közeledve egyre hegyvidékibb tájon vezetett végig. Aznapi végső állomásunkhoz, Zabljakhoz sűrű fenyvesek által szegélyezett kétsávos út vezetett, amelyhez Krnovónál jópár hajtűkanyar is párosult. Savnik települése után nem sokkal megálltunk a Mala Komarnica folyó mellett, és elsétáltunk az onnan nem messze található Nevidio (magyarul: láthatatlan, észre nem vett) kanyonhoz. A gyorsfolyású, kristálytiszta vízben sokan raftingoltak, mi viszont csak lábunkat hűtöttük le egy pár perc erejéig, amíg megcsodáltuk a szűk völgy és a zöldeskék víz árnyalatait.

Nem véletlenül kapta az „észre nem vett" nevet a kanyon,

ugyanis, mint helyben megtudtuk pár raftingoló helyitől, csak az 1960-as évek közepére sikerült egyik végéből a másikba eljutni a folyón fölfelé. Elmondásuk szerint a járhatatlan terepviszonyoknak volt köszönhető, hogy Európa utolsó érintetlen kanyonja maradt, emiatt sokáig rendkívül gazdag állatvilág élt a környéken – medvék, hiúzok és farkasok a mai napig járják a park ezen részét.

A szűk szurdokot hátrahagyva folytattuk utunkat Zabljak felé, ahova valamivel dél előtt értünk oda. A nagyjából 1500 méter magasan fekvő városka bejáratánál felállított tájékoztató tábla büszkén hirdeti, hogy megérkeztünk a Nyugat-Balkán legmagasabban fekvő településére, amely egyben a nemzeti park központja is. Innen indulnak a nagyobb túraútvonalak az ismertebb látványosságok felé, mint például a park legmagasabb pontjához, a 2523 méter magas Bobotov Kuk csúcshoz.

A csúcsot sokáig az ország legmagasabb pontjának tartották,

amíg mai technológiával meg nem mérték az albán határ mellett fekvő Prokletije (magyarul: elátkozott hegyek) hegységben a Zla Kolata hegycsúcsot, amely pár méterrel még ennél is magasabb. Mi nem vettünk szívünkre, hogy nem a legmagasabb hegycsúcsra nyíló kilátással gazdagítottuk napunkat, így miután gyorsan elfoglaltuk szállásunkat, neki is vágtunk a délutáni túrának a nemzeti parkban.

Kopár hegyvidéki táj a Durmitor Nemzeti Parkban Forrás: Dancsok Petra

Alig 30 percnyi sétát követően kiértünk Montenegró legnagyobb hegyi tavához, a Crno Jezeróhoz (magyarul fekete tó), amelynek partjához jól karbantartott bicikliút is vezet. Az 1400 méter magasságban fekvő, 50 méter mély tavat egy sziklaomlás két részre osztotta, így megkerülése nélkül is átérhetünk a túlpartra, ehhez csak kisebb-nagyobbakat kellett ugrani a sziklákból kialakult, improvizált gázlón.

Meglepett minket, hogy a Balkánon nem igazán gyakori rendezettség jellemezte a nemzeti parkot.

Látszott, hogy sok pénzt fektettek be a montenegróiak, hogy kulturált, turistabarát viszonyokat alakítsanak ki. Nem is véletlen, hogy a tó partja igen népszerű kiránduló helyszín, sok családos turista használta ki a szép időt, hogy a hegyvidéki látképet élvezze szabadidejében.

A Crno Jezero, azaz a Fekete tó Forrás: Dancsok Petra

A tavat megkerülve letértünk az aszfaltozott útról, és az egyre sűrűbb fenyvesek között követtük a jelölt erdei ösvényt, amely Bobotov Kuk felé vezetett. Idő hiányában ugyan nem terveztük megmászni az előttünk tornyosuló, fehér-szürke zápfogra hasonlító ormot, de egy darabig élveztük az egyre magasodó terepet.

A macedón és bolgár hegyekre jellemző, napégette kopárság váltotta fel a zöld fenyveseket,

a kis ösvény a talajból kiugró sziklák között kanyarog végig a csúcs alatt fekvő kövecses platóig.

Amikor a lábunk előtt lomhán elsiklott egy addig napozó kígyó, úgy döntöttünk, hogy ideje visszafordulni, ugyanis már jó pár órája sétáltunk a csúcs felé vezető úton, és ha vissza akarunk térni Zabljakba még sötétedés előtt, akkor le kellett mondani a csúcsközeli fotókról. Az estét a hangulatos Zlatni Bor fogadóban töltöttük hagyományos montenegrói ételek társaságában – nem hagytuk ki a híres njegusi sonkát és a nyílt tűzön sütött sacot (oszmán kori vaslapon készített egytálétel) sem.

Tériszonyosoknak óvatosan a Tara-hídon

Következő reggel folytattuk utunkat a Zabljaktól fél órára lévő Tara-kanyon felé, hogy megtekintsük Európa egyik leglátványosabb hídjának, a Djurdjevica Tara-hídnak a tetejéről Európa legmélyebb kanyonját. Leparkoltunk a híd melletti, igen eredeti nevet viselő Tara-híd kávézóhoz, majd elsétáltunk az út mellett kialakított kis kilátóteraszhoz, hogy a legszebb kilátás nyíljon elénk a 365 méter hosszú, öt boltíves hídról, amely több mint 170 méterrel a Tara folyó fölött tornyosul.

Úgy döntöttünk, hogy a teljes látkép miatt átsétálunk a hídon. Függetlenül attól, hogy nem volt gyalogosoknak kialakított járda, sok ember hozzánk hasonlóan sétálgatott, és le-le tekintett az alant hömpölygő, gyorsfolyású patak fehéren habzó vizére.

Szerencsére nem volt túl nagy a forgalom,

így nyugodtan átsétálhattunk a másik végébe, ahol egy tájékoztató tábláról megtudtuk, hogy a második világháború alatt felrobbantották a híd egy részét, amelyet csak a háborút végét követően építettek újjá. Nem messze a hídtól lehetőség van egy drótkötélpályán lecsúszni a mélybe, ám a szédítő magasság nem hozta meg a kedvünket ehhez az adrenalinlökethez.

A láthatatlan kanyonhoz hasonlóan a Tara folyó is a vadvízi evezősök Mekkája, számos raftingolós cég hirdeti hatalmas, útmenti posztereken szolgáltatásait. Minket azonban már szorított az idő, hogy időben visszaérjünk Podgoricába, így folytattuk utunkat a vadregényes úton. A Tara folyó jobb partján tekergő út mentén számos tábla figyelmeztet a sziklaomlásokra, ugyanis az út a sziklafal közvetlen közelében, néha sziklatetők alatt vagy alagutakon át húzódik.

Félúton Mojkovac felé megálltunk megpihenni, és megláttunk egy táblát, amely néhány kilométeres sétára invitált minket a dobrilovinai kolostorhoz, amely a Tara-szoros egyik csendesebb kiszögellésében található.

Mikor odaértünk, meglepődtünk, ugyanis lényegesen nagyobb épületre számítottunk.

A 16. században épült kis templom fakeresztje alig emelkedett ki a környező fák lombjai közül. A templomot kívülről-belülről szépen restaurálták klasszikus ortodox stílusban, a 16. századi külalaknak nemigen láttuk a nyomát, ugyanis az oszmánok ellen vívott első Balkán-háború során megsemmisült.

A Tara-szoros körüli vidék Forrás: Dancsok Petra

Mojkovacnál elhagytuk a néhol 1300 méter mélységet elérő szurdokot, és Podgorica felé vettük az irányt. Örültünk, hogy végre megnézhettük Montenegró egy másik, a tengerparttól távol eső arcát is.