A cári Oroszország legpezsgőbb városa tele van meglepetésekkel

Búcsú Odesszától - a férjétől elköszönő tengerészfeleség szobra a kikötőben

Most, amikor mindennapjaink a napi járványügyi jelentésekhez igazodnak, mozgási lehetőségeink pedig még korlátozottak, valószínűleg kevesen gondolkoznak egy külföldi utazáson. Azon pedig végképp nem, hogy éppen Ukrajna felé vege az irányt, ahol a koronavírus-fertőzések száma nem akar csökkenni. Ez az írás nem is arra buzdít, hogy vágjunk neki most a világnak, csupán egy kellemes, novemberi hosszú hétvége tapasztalatait szeretné feleleveníteni, már-már nosztalgikus felhanggal, csendben reménykedve, hogy egyszer majd talán elmúlik a vész, és ismét kitárul a világ.

Nyilván sokan vannak, akik nem igazán értik, miért is utazik el valaki olyan helyekre, mint például Odessza.

Ki az, aki egy napfényes, türkizkék görög strand helyett a 30 éves Ladáktól szürke szmogba burkolt, posztszovjet lakótelepek vodkapárás, bizarr világát választja?

Persze tenger éppen Odesszánál is van, azonban az előítéletek miatt önmagában ettől az aprócska ténytől a város Magyarországról nézve még nem lesz népszerű turistacélpont.

A Fekete-tenger Odesszánál. A kikötőben szinte minden daru a népszigeti Ganz-gyár terméke Forrás: Németh András

Én korábban is sejtettem, hogy Odessza nagyon izgalmas hely lehet, de el is kellett oda repülni, hogy erről megbizonyosodjak. A régi, járványmentes időkben olyan egyszerű volt, hogy az ember csak úgy felpattant egy fapados gépre Pozsonyban, s kereken 20 euróért (oda-vissza) a dolgok közepébe zuhant.

Bele abba a fantasztikus katyvaszba, ahol a zsidó örökség, a cári Oroszország nagyestélyis sármja fonódik egybe a szovjet múlt és a feszültségekkel teli ukrán jelen valóságával.

A régi, elegáns Odessza – II. Katalin cárnő szobra a Katalin téren Forrás: Németh András

Miután a reptéren sikerült kitörnünk a rendkívül barátságos és jókedvű szlovák alkoholturisták gyűrűjéből, máris felülhettünk a belvárosba induló nosztalgia-villamosra. Ami igazából nem is az, csak egy teljesen átlagos Tatra-Jug típusú őskövület, amely azonnal hozza a klasszikus, zötykölődős KGST-hangulatot, kereken 5 hrivnyáért, azaz kb. 60 forintért.

Ami a helyieket illeti, már az első kontaktus nagyon pozitív volt,

mivel a térképet tanácstalanul forgató társaságunkat látva egyből mellénk szegődött egy szimpatikus idegen. Ő alapszintű oroszra butított tanácsaival egészen az előre foglalt szállásunkig kísért minket, holott a vasútállomásnál át is kellett szállni egy marsrutkára (helyi járatú kisbusz), s komolyan megsértődött, amikor pénzt szerettünk volna neki adni szolgálataiért.

A múlt érdekes darabjai – kísértetház a Puskin sugárúton Forrás: Németh András

Odessza az esti fényeit mutatta meg nekünk először, s mindenkit magába szívott. A marsrutka a város egyik legjellegzetesebb utcáján, a Puskinszkán vitt minket egészen a Deribaszivszkáig, s közben olyan elhagyatott palotákat láttunk, melyek bármelyike beillett volna tökéletes forgatási helyszínnek egy kísértetházas horrorfilmben. A forgalom elég nagy volt, ráadásul kicsit az eső is szemerkélt. A nedvesség valahogy elmosta a város kontúrjait, s az egészet egyfajta szürreális lepelbe burkolta.

Visszarepültünk az időben

Az már elsőre látszott, hogy Odesszának múltja van. A várost a helyiek úgy emlegetik, hogy „Odessza Mama", mely kedveskedő elnevezés egy népszerű, régi jiddis dal címében is megjelenik.

„Odessza Mama” arcképe egy falfestményen Forrás: Németh András

Ettől függetlenül a város nem tekint vissza túlzottan régi múltra, mivel Nagy Katalin cárnő csupán 1794-ben alapította. Fejlődése ugyanakkor rakétasebességgel indult be, s ezt elsősorban a francia forradalom elől Oroszországba menekült arisztokratának, Armand-Emmanuel du Vignerot du Plassis-nak, Richelieu 5. hercegének köszönheti, akit – miután száműzöttként megérkezett Oroszországba – I. Sándor cár puszta jófejségből kinevezett Odessza kormányzójának.

A herceg francia mintára álmodta meg Odesszát, palotákkal, szökőkutakkal, sugárutakkal és parkokkal.

Kormányzóságának 11 éve alatt egy tökéletes mintavárost alkotott, amely az orosz arisztokrácia legfelkapottabb gyülekezőpontja lett, az alapítása után alig több mint 20 évvel pedig már a cári birodalom harmadik legnépesebb városa, Szentpétervár és Moszkva után.

Richelieu hercegének szobra alkonyatkor Forrás: Németh András

Odessza a cárnőtől szabadkikötői státuszt kapott, s minden szabadságot, ami ezzel járt. Mivel akkoriban egyedülálló módon ez azt is jelentette, hogy a zsidóság itt az oroszokéval azonos jogokat gyakorolhatott, ezért megindult a zsidók Odesszába áramlása, amely így

hamarosan a cári birodalom zsidóságának központjává vált.

De nemcsak zsidók érkeztek, hanem mindenféle náció: örmények, grúzok, lengyelek, tatárok, görögök, sőt, némileg meglepő módon nem kevés francia és olasz is. A XIX. század közepére ezért Odessza egyértelműen Oroszország etnikailag legheterogénebb közege lett, a birodalom nyüzsgő kapuja a világ felé.

Impozáns épület a cári időkből a Puskinszkán Forrás: Németh András

Kulturális olvasztótégelyként Odessza igencsak népszerű társasági hely volt a XIX. században és a XX. század első felében.

Aki valamit számított Oroszországban, az előbb-utóbb feltűnt a város híres sétálóutcáján, a Deribaszivszkán.

Puskin besszarábiai száműzetése során hosszabb időszakokat töltött itt, az Anyegin nagy részét Odesszában írta. Lev Tolsztoj is számtalanszor megfordult a család ottani palotájában. Gogol Odesszában élt, amikor megírta Holt lelkek című művét, míg Liszt Ferenc 1847 nyarán sikeres hangverseny-sorozattal szórakoztatta a kultúrára éhes odesszaiakat.

Számos orosz hírességet láttak már vendégül Odessza díszes házai, például a képen látható Gogol utca patinás villái Forrás: Németh András

1855-ben a helyi líceumban nem kisebb név tanított, mint Dmitrij Mengyelejev, a modern kémia atyja, a periódusos rendszer megalkotója. Az 1890-es években itt volt kikötői rakodómunkás a később világhírűé vált író, Gorkij.

1893-ban egy időre Csajkovszkij is ide költözött,

saját műveit vezényelte az 1887-ben megnyitott, a bécsi Fellner & Helmer cég által tervezett gyönyörű, rokokó stílusú Operaházban. A XX. század első évtizedeinek egyik orosz botrányhős-költője, Majakovszkij 1913-ban itt turnézott bohém művésztársaságával, és akkor még nem is említettük azokat, akik ténylegesen Odessza szülöttei.

Az odesszai Operaház, a XIX. századi rokokó építészet egyik legszebbnek tartott európai darabja Forrás: Németh András

A Lovashadsereg és az Odesszai történetek szerzője, Iszaak Babel is a városban látta meg a napvilágot, itt töltötte ifjúkorát, s történeteinek nagy részét is Odessza inspirálta.

Ugyanitt született és alkotott Ilf és Petrov, a zseniális szerzőpáros,

aki megalkotta a furfangos szerencsevadász, Osztap Bender figuráját, aki a 12 szék és az Aranyborjú című regényekben nyomozgat mindenféle kalandos küldetések során. De említhetnénk David Ojsztrahot, a világ egyik leghíresebb hegedűművészét, aki szintén odesszai volt.

Az Ilf és Petrov írópárosnak emléket állító „12 szék” szobor Odessza „mediterrán” szívében, a Városligetben (Miszkij Szad) Forrás: Németh András

A már említett Operaház a város ikonikus jelképe, amelyet a korszak sztárépítész irodája, a Fellner & Helmer már a megépítésekor munkásságuk mesterművének tartott, s ez nem kis szó, hiszen

a cég Európában összesen 48 színházat és operaházat tervezett.

Most az Európa nyugatibb felén megszokott árak töredékéért lehet itt nagyon magas színvonalú előadásokat élvezni, akár már 1500 forint körüli belépőkért. Az öltözetre vonatkozó előírást azonban szigorúan veszik.

Híres utcákon és lépcsőkön

A már emlegetett francia arisztokratánk Odessza megtervezésénél ügyelt rá, hogy legyen némi párizsi hangulata, így a város híres-neves útjai hozzák az élettől túlcsordult, bohém, kávéházi atmoszférát.

Az elegáns Primorszki sétány fényei eső után Forrás: Németh András

A leghíresebb sétálóutcák a Deribaszivszka és a Primorszki tele vannak tökéletesen megtervezett teraszos kávézókkal, vendéglőkkel, bárokkal, s egészen meglepő kínálatú helyekbe is bele lehet futni. Nekünk például sikerült kiszúrnunk egy bárt (Pjana Visnya) a Deribaszivszka és a Havanna utca kereszteződésénél, mely kizárólag a meggyborra fókuszált. Pár fajtát meg is kóstoltunk ott.

A dombtetőn végigfutó Primorszki sétány és a kikötő közötti szintkülönbséget hivatott áthidalni Odessza egyik leghíresebb köztere, a Patyomkin-lépcsősor.

Erről bizonyára már sokan hallottak, még azok is, akik nem látták Eisenstein 1925-ös némafilmjét, a Patyomkin-cirkálót.

A Patyomkin-lépcsősor alulnézetből, borongós időben Forrás: Németh András

A film kulcsjelenetében a hadsereg mészárlást rendez a lépcsősoron, s a kavarodás egyik pillanatában legurul a lépcsőn az a bizonyos babakocsi, amelyet a kamera hatásosan végigkövet. A lépcsősor elég grandiózus, és érdekes optikai csalódást is kelt a szemlélőben, ugyanakkor mégis csak egy lépcső.

Elsősorban az vonzza ide a látogatókat, amit az egyetemes filmművészetben szimbolizál,

emiatt is került fel 2015-ben az Európai Filmkultúra Kincseinek Listájára, mint a „világ egyik leghíresebb filmes helyszíne".

Aki fáradtnak érzi magát a lépcsőzéshez, az siklón is utazhat, mivel az is van a lépcsősor mellett. Ez talán kissé túlzásnak tűnik egy kb. 28 méteres szintkülönbség leküzdésére, de mivel a jegy csupán 5 hrivnya (kb. 60 forint), így pénztárcakímélő megoldás, különösen a lustáknak.

A lépcsősor melletti hangulatos liget, a Görög park (Greckij park) tele van jobbnál jobb szobrokkal Forrás: Németh András

Az ukrán konyha remekei

Az első kísérletezés a helyi ízekkel a Városliget közelében lévő Kumanec vendéglőben történt, amely a hímzett terítőkkel, festett tányérokkal, szekercékkel és kobozokkal a falon, valamint a virágmintás buggyos ingekbe bújt, rózsakoszorús pincérlányokkal a népies csárdahangulatot idézte. Ezt valaki szereti, valaki nem, engem nem zavar. Nem is volt kifejezetten olcsó a hely - legalábbis ukrán viszonyok között, Magyarországon inkább hívnám közepes árfekvésűnek -, viszont

az ételekre egy dekányi panasz nem lehetett.

Előételnek kaptunk grátisz pecsenyezsírt, lilahagymát, meg piritóst, ez meg is alapozta a jó hangulatot. Aztán olyan klasszikusokkal folytattuk, mint a szoljanka és a borscs, amelyek teljesítették is az elvárásokat. Ezek a rendkívül gazdag és jellegzetes fűszerezésű étkek szerintem ott vannak Európa tíz legfinomabb levesei között.

A némileg giccses enteriőrrel megáldott Kumanec vendéglő Forrás: Németh András

Másodiknak jöhetett a vareniki, ami ugyanaz a töltött tésztabatyu, mint a lengyel pierogi, vagy az orosz pelmeni. Én nem igazán tudom, mi a különbség ezek között, de

az igazi ukrán verzióban állítólag nem hús, hanem hagymás krumplipüré van.

Lényeg, hogy bármivel is van töltve, hússal, gombával, vagy savanyú káposztával, ezek tejföllel, pirított szalonnával és párolt hagymával kísérve nagyon finom ételek.

Voltak még töltött húsok, krumplibundába tekert pecsenyefalatok, grillezett nyelv, céklaragus tészták, szóval a szláv konyha színe-java kipróbálható itt, s a legjobb a végén mindezt lekísérni a ház saját érlelésű, ágyas tormavodkájával, ami bizarr hangzása ellenére kitűnő rövidital.

Könnyed ukrán előétel – grillezett marhanyelv tejszínes céklaszósszal Forrás: Németh András

A vendéglőből az utcára lépve aztán még ráadásként kaptunk egy igazi ukrán életképet is: három egymásba kapaszkodott, teljesen részeg kamaszlány bukfencezett a járdán körülbelül minden harmadik méteren, hatalmasokat kacagva, s a feltápászkodási kísérleteket hangos dalolászással fűszerezve.

A város egyértelműen hozza azt a szürreális, „bármi megtörténhet" hangulatot,

amit az egyszerű utazó bekalkulál egy posztszovjet utódállamban tett kiruccanásba. Láttunk például a négysávos főút közepén, a legnagyobb forgalomban, nyitott motorháztetővel leállított Ladát, melynek sofőrje üvöltözve, vadul ütött valamit egy csavarkulccsal a motortérben.

Odessza a meglepetések városa is. Máshol nem így néz ki egy Ikea-áruház Forrás: Németh András

Nem sokkal később feltűnt egy boszorkánynak öltözött fiatal lány, aki ördögi ügyességgel szlalomozott görkorcsolyájával a járókelők között, míg az utcasarkon megjelent egy férfi, aki egy rózsaszínre pingált pónilovat vezetett. Az egyik szórakozóhely nagydarab, kopasz kidobója közölte velünk – mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk –, hogy a kedvenc filmje a Sátántangó, Tarr Béla minden művét látta, őt tartja a legnagyobb rendezőnek.

Azt hiszem, nem pont tőle vártuk volna ezt a vallomást...

De most vissza egy picit a gasztronómiához. A Kumanec nagyon népszerű hely Odesszában, ettől függetlenül az átlagember nem itt eszik, hanem inkább elmegy a Privoz piacra. A Privoz híres hely Ukrajnában, 1827 óta létezik, és óriási alapterületű. Zegzugos részein könnyű elkeveredni.

A kaotikus Privoz piac halrészlegén Forrás: Németh András

Van a piacnak egy új szekciója modern és tiszta egyenbódékkal, de van a régi „zsibis" része, amely valójában jóval túlnyújtózik a piac hivatalos határain. Rengetegen nyüzsögnek itt, számtalan falatozó kínál utcai gyorsételeket, az üzbég kifőzdétől a grúz saslikoson át a füstölt-nyershalfalóig.

Az egész miliő egyébként elborzaszt minden HACCP-rendszeren szocializálódott nyugati látogatót.

Volt, hogy mi is percekig tanakodtunk egy Moszkvics motorháztetőjérre kiterített, megnyúzott állat teteme láttán, hogy ez meg miféle szerzet - nem nyúl, mert annál nagyobb, birkára, kecskére nem hasonlít, vajon mégis mi lehet?

Bármilyen élelmiszerboltba is térjünk be, az árukínálat minimum felét a szeszesital-választék (nagyrészt természetesen a vodka – ukránul gorilka) tölti ki. A kép a Privoz egyik „delikát” üzletében készült Forrás: Németh András

A Kumanec és a Privoz közötti skálán félúton helyezkedik el a tökéletes megoldás az éhség csillapítására, mégpedig a Puzata Hata nevű ukrán gyorsétteremlánc. Ez lényegében minden nagyobb ukrán városban megtalálható, de Kijevben például 21 darab van belőle. Odesszában csak egy, a Deribaszivszkán lévő Európa üzletházban, de az is bőven elég, mert hatalmas: ránézésre egyszerre 500 ember simán megebédel ott.

A lánchoz tartozó éttermekben a klasszikus ukrán konyha ízeit lehet végigkóstolni ugyanabban a minőségben,

az echte kijevi pulykamelltől a fekete rozskenyérrel tálalt bundás heringig, lekísérve egy jó kis kompóttal, vagy nyírfalével. Ez a legjobb ár-érték arányú választás, kb. 1500-1800 forintból egy több fogásos ebédet össze tudunk válogatni.

Könnyed reggeli az ukrán nemzeti gyorsétteremben, a Puzata Hatában Forrás: Németh András

Izgalmas múlt, lenyűgöző építészet, pezsgő kávéházi hangulat és éjszakai élet, gasztronómiai különlegességek – mindez szép és jó, van azonban Odesszában még valami, ami egyértelmű unikummá teszi.

Leszálltunk a föld alá

A város és környéke alatt található a világ legnagyobb, közel 2500 km hosszú katakombarendszere. Először én is azt hittem, hogy félreolvastam, vagy elírták a számot, de nem, ez minden általam látott forrás szerint ennyi. Rómában is, Párizsban is vannak labirintusok de a méretüket tekintve az odesszainak csak a kisöccsei lehetnek.

A katakombák bejárata, fotózkodás az alagútrendszer állandó lakójával, Tamarával Forrás: Németh András

Ezen okból minden odesszai kirándulás elengedhetetlen része egy túra a katakombákba, amit azonban kizárólag szervezett keretek között lehet megtenni, mert könnyen tragikus fordulatot vehetnek az események. Hallottunk nem kevés vad sztorit a városban földalatti bulikat szervező kamaszokról, akik közül páran soha többet nem kerültek elő, és vízzel elárasztott alagutakban évek múlva megtalált gyermekek holttesteiről.

A járatok egy részét a mai napig nem tárták fel, csak egy töredékükről készült pontos térkép.

Egy része víz alatt van, gyakori az omlásveszély is, s azért néhanapján második világháborús fegyverek is előkerülnek.

A katakombák egy XIX. században épült járata Forrás: Németh András

A túránk a Moldavanka negyedben indult (vul. 2-y Rozumovskiy), ahol magamtól rá nem jöttem volna, hogy a teljesen átlagos lakótelepi garázs valójában a katakombarendszer egyik lejárata. A helyszínen várt ránk vezetőnk, Leonyid, aki gyorsan elmondta a szabályokat, ránk adta a védősisakot, kezünkbe az elemlámpát, majd elmerültünk a föld alá, s megkezdődtek Leonyid végeláthatatlan történetei erről a meseszerű, földalatti világról.

A katakombákat három ütemben építették.

A XIX. században először követ bányásztak, hogy tudják tartani a város hihetetlen fejlődésével együtt járó építkezési láz diktálta igényeket. A bányatárnákat aztán a II. világháború idején bővítették, mikor rengeteg partizán és ellenálló rejtőzött itt el a megszálló román csapatok elől bujkálva. Majd a hidegháborús hisztériában hoztak létre újabb és újabb folyósokat, melyek a nyugati atomcsapás utáni életre való berendezkedést szolgálták volna.

Az odesszai harcok mementói, a fasiszta román megszállók rohamsisakjai. Külön érdekes megfigyelni a sisakok szimbólumát, amely hasonlít a Chanel divatmárka logójára Forrás: Németh András

A túra klausztrofóbiásoknak nem ajánlott. A koromsötét, átláthatatlan labirintusrendszerben való bóklászás első óráját követően valóban megkörnyékezte az embert a kényelmetlen érzés, hogy

ha a vezetőnk hirtelen köddé válna, esélyes, hogy soha többé nem jutnánk a felszínre.

Láttunk atombunkert, világháborús rádiós szobát, s rengeteg régi, rozsdajárta gépházat, szellőzőket, ijesztő krétarajzokat a falon. Nekem abszolút a Silent Hill című játék (és film) világa járt az eszemben.

Sokan leköltöztették a katakombákba a családi fotókat is. Úgy érzem, ez a portré nem járult hozzá az alagutak nyugodt és vidám atmoszférájához Forrás: Németh András

Közben Leonyid csak mesélt és mesélt. Az egyik sztori nagyon megragadott, amely egy bekattant szovjet tisztről szólt. Történt ugyanis a világháború alatt, mikor a németekkel szövetséges román csapatok megszállták Odesszát, hogy egy fiatal NKVD tiszt parancsot kapott a visszavonuló szovjet hadvezetéstől, hogy 32 emberével rejtőzzön el a katakombákban, s szabotázsakciókkal gyengítse a románokat.

Több mint egy évet töltöttek el így a föld alatt,

s a parancsnok elméje fokozatosan kezdett megbomlani, Mivel folyamatosan belső ellenségektől tartott, így sorban elkezdte kivégeztetni saját embereit. A paranoid ámokfutás végén már csak ketten maradtak, ám egyetlen élő beosztottja úgy gondolta, hogy nem várja meg, míg rá kerül a sor, így álmában megölte a parancsnokot.

Az NKVD ifjú tisztjének bábuja a katakombákban Forrás: Németh András

Ezt követően teljes magányban töltött további kilenc hónapot a föld alatt, míg felmerészkedett a felszínre, ahol jelentkezett a várost felszabadító Vörös Hadsereg illetékesénél, és beszámolt a történtekről.

Szegény katona azonban nem sokáig élvezhette a felszíni világ örömeit, ugyanis a következő napon egy gránátbalesetben elhalálozott.

Az ügyet az állambiztonság titkosította, csupán pár évvel ezelőtt hozták nyilvánosságra az esetet leíró dokumentumokat. Ezekből kitűnik, hogy a hivatalos szovjet háborús propagandába, mely hősökként ábrázolta a földalatti ellenállókat, nagyon nem fért bele egy ilyen kétes értékű sztori, így valószínű, hogy az a bizonyos gránát sem magától robbant fel. A közelmúltban találták meg az NKVD osztag tagjainak maradványait, s minden tárgyi bizonyíték alátámasztotta a katona történetét.

Meghökkentő felfedezések

A katakombákon kívül vannak még fura nevezetességei a városnak. Én például még sehol máshol nem láttam, hogy szobrot emeltek volna Darth Vadernek, Odessza azonban büszkélkedhet egy ilyennel (vul. Stovpova 28.), mégpedig egy klasszikus Lenin-szobrot fazoníroztak át a sith nagyúrrá.

A sith nagyúr, Darth Vader szobra Odesszában Forrás: Németh András

Van ezen kívül még egy érdekes, gigantikusnak mondható műalkotás, mely egy olyan csövekből összerakott neonangyalt formáz, aki éppen egy ház tetején ücsörög, és az okostelefonján videót néz. De találunk Odesszában ZIL teherautók roncsaiból összeeszkábált Transformers-szobrot is.

Ukrajnában érdemes kipróbálni a kvaszt is, ami erjesztett gabonaital. Furcsa, de Odesszában a legjobbat a vasútállomás közelében lévő Szent Panteleimon székesegyházban lehet kapni. Az ember besétál, mert gyönyörű ez az óriási hagymakupolás templom, aztán rájön, hogy

a sekrestye mellett a hosszúszakállú pópa megszentelt kvaszt árul.

Másfél liter 16 hrivnyába (közel 200 forint) kerül. Én ilyen finomat, mint itt, még nem ittam ebből az italból.

A Szent Panteleimon-székesegyház, ahol kiváló szentelt kvaszt árulnak Forrás: Németh András

Odessza éjszakai élete is „megér egy misét". Nyilván rengeteg opció közül lehetne választani, de én most csak kettőt emelnék ki a több százból. Elsősorban a Skaf (Szekrény) nevű bohém hangulatú művészkocsmát (vul. Grecka 32.), ahol kiváló házi kézműves sörök, illetve helyi jazz és underground zenekarok társaságában múlattuk az időt. Éjfél után átnéztünk megmozgatni táncos lábainkat a közvetlenül mellette található Iznanka klubba – nem bántuk meg egyiket sem.

Népviseletbe bújt robot a Skaf kultúrkocsma bejáratánál Forrás: Németh András

A mai napig elmosolyodok, ha Odesszára gondolok. Hangulatával, lüktetésével belopta magát a szívembe ez az inkább orosz, mint ukrán atmoszférájú város. Ukrajnán belül egyébként az egyik legdrágább helynek tartják, de ez – mivel minden viszonyítás kérdése – valójában csak szimpla magyar árakat jelent.

Ha nyáron mentünk volna, akkor jobban megviselte volna a pénztárcánkat,

hisz a strandok és a menő klubok, az Arcadia csillogó világa nyilván nem kímélte volna a hrivnyakészletünket, de ez most kimaradt.

Búcsú Odesszától - a férjétől elköszönő tengerészfeleség szobra a kikötőben Forrás: Németh András

Csupán bizakodni tudok, hogy elvonul ez a koronás vihar, s egyszer újra neki lehet lódulni. De ne kapkodjunk, egyelőre maradjunk csak otthon. Addig is maradnak az emlékek, s Odessza olyan emlék, amelynek felidézése még sokáig jó érzésekkel fog eltölteni.