Belarusz, vagy közismertebb magyar nevén Fehéroroszország fehér folt a magyarok többségének mentális térképén. Ez persze nem túl meglepő, hiszen azon kevés európai országok egyike, amelyek még mindig vízumkötelesek a számunkra. Valószínűleg ez még azoknak is kedvét szegi, akik egyébként elég nyitottak lennének az ország felfedezésére.
Persze az országimázs sem túl jó. Fehéroroszországról legtöbbünknek az elnök,
Alekszandr Lukasenko neve ugrik be, aki egyesek szerint Európa utolsó diktátora.
Ez pedig nyilván nem cseng valami jól. Hogy mit tudunk még erről a nagyjából két magyarországnyi területű, kilencmilliós országról? Nem sokat, pedig történelmi városok, várak és hatalmas kiterjedésű, érintetlen erdők várják, azaz várnák az odalátogatókat.
Mi tranzitvízummal utaztunk az országba. Ez a legegyszerűbb: csak érvényes menetjegy kell hozzá, illetve az, hogy az útvonal „értelmes legyen”. Vagyis ha Lengyelországból Litvániába tartunk, amelyek ugye egymással szomszédosak, akkor nyilván nem kérhetünk átutazóvízumot, de ha mondjuk – mint ahogy a mi esetünkben történt – Lettországból akarunk Ukrajnába jutni, akkor semmi akadálya a dolognak.
Ugyanakkor a tranzitvízum erősen korlátozta a lehetőségeinket, így inkább csak ízelítőt kaptunk az országból. A rendelkezésünkre álló egy napot Minszkben, az ország kétmilliós fővárosában töltöttük.
Daugavpilsből érkező vonatunkon a két határellenőrzés miatt sajnos nem tudtunk túl sokat aludni, így kissé elgyötörten érkeztünk meg reggel 7-kor a minszki főpályaudvarra. Az állomás modern épülete a fejlett világ bármely nagyvárosában megállná a helyét, csak a cirill betűs feliratok emlékeztettek arra, hol is vagyunk.
Odakinn azonban, az állomás előtt két igazi Sztálin-barokk épület fogadott minket. A város főtere,
a Függetlenség tér felé vettük az irányt, amelynek metróállomását a mai napig Lenin megállónak hívják.
Mintha nálunk a Széll Kálmán téren a metróállomás neve megmaradt volna Moszkva térnek.
A teret a különböző állami intézmények ’70-es, ’80-as évekre jellemző kockaépületei uralják. Itt áll a Minszki Városi Tanács, a Pedagógiai Egyetem, valamint a Legfelsőbb Államtanács (parlament) épülete, de amitől a Függetlenség tér igazán érdekes, az a Szent Simon- és Heléna-katedrális, közismertebb nevén a Vörös-templom.
Népszerű neve arra utal, hogy vörös téglából épült valamikor az 1900-as évek legelején. Az igazi meglepetés azonban a templomban fogadott minket, amikor kiderült, hogy
itt őrzik a torinói lepel egyik másolatát.
Persze az eredeti nyilván érdekesebb lett volna, de azért ennek is örültünk.
Az óváros felé folytattuk utunkat, amely itt a második világháborús pusztítás miatt csak pár templomot és néhány házat jelent, pár utcában szétszórva.
A templomok nagy része a lengyel uralom idején épült,
így stílusban is a lengyelországi templomokat idézik. A legöregebb az 1633–42 között épült Szentháromság-katedrális. Az óváros másik látványossága a régi városháza, amely 16. századi. Bár a háborúban ez is elpusztult, 2003-ban újjáépítették.
Két látványosság között nyugodtan elidőzhetünk a város rengeteg parkjának egyikében. Nem túlzás azt állítani, hogy
Minszkben minden sarkon van egy park.
A pályaudvartól a régi városházáig alig 800 métert kellett megtennünk, és közben négy parkot érintettünk. Rengeteg a modern köztéri szobor, ami még barátságosabbá teszi a várost. Bár kevés a turista, számos angol nyelvű térképet találtunk, és a sétálóutcákon azért néhány kötelező japán turistát is felfedeztünk.
A város fő tengelye a Függetlenség sugárútnak a Függetlenség tértől a Győzelem térig tartó szakasza. Ez a rész a nagy moszkvai sugárutak stílusában épült Sztálin-barokk középületekkel, nagyon széles járdákkal és még szélesebb úttesttel, amelyen irányonként négy-négy sávban közlekednek a járművek.
A város külső részén áll a Belarusz Nemzeti Könyvtár modern és igen egyedi épülete. Érdemes megnézni, még ha ehhez metróra is kell szállni.
A moszkvai vagy a szentpétervári metróhoz képest a minszki puritánnak hat,
de azért ezen is látszik az igyekezet. A Nemzeti Könyvtárral szemben érdekes, mozaikkal díszített panelházak állnak.
Egy napba sajnos közel sem fért bele minden. Este 10-kor vonatra kellett szállnunk, hogy másnap reggel 7-re Kijevbe érjünk. Az út eseménytelenül telt, az éjszakai pihenést mindössze egy határellenőrzés zavarta meg, az ukránok szerencsére csak reggel, a célállomáson nézték meg a papírjainkat.
Idehaza az embereknek Ukrajnáról a szegénység, a kilátástalanság, a kárpátaljai magyarok reménytelen helyzete, és persze a keleten dúló háború jut eszébe. Egyik sem teszi túl vonzó úti céllá az országot, és még azt sem mondhatom, hogy nem igazak Ukrajnára. Igen, ez is Ukrajna, de nem csak ez. A 2012-es, nagyjából sikeresen megrendezett foci-Eb az egyik itthonról is látható bizonyíték arra, hogy
Ukrajna nem csak az omladozó panelek és a pöfékelő Zaporozsecek országa.
(Apropó, hányszor is futottunk neki a Puskás Ferenc Stadion felújításának?)
Kijev nyüzsgő, hárommilliós metropolisz évezredes történelemmel. Ha az ember kelet felől érkezik a városba vonattal, a Dnyeper fölé magasodó dombokon épült barlangkolostorok, a csillogó aranykupolák örökre bevésődnek az emlékezetébe.
Már nyolcadik alkalommal jártam Kijevben, de még mindig nem untam meg
a régi templomok mellett emelkedő grandiózus kormányzati épületek, a széles sugárutak, a hatalmas parkok és a Dnyeper szigetein elterülő ingyenes, homokos strandok látványát.
A városban már csak elvétve láthatóak a 2014 eleji zavargások nyomai. Néhány tabló, egy-egy emlékhely és a kiégett Szakszervezetek Háza emlékeztet csak a zavaros időkre.
A keleten dúló háború sem érződik, az élet normálisan zajlik,
egyedül az tűnt fel, hogy a határőrök, akik háború idején a hadsereg alá tartoznak, mind fiatal, 18-19 éves suhancok voltak, olyanok, akik nélkülözhetőek a frontról.
Kijev felfedezését érdemes a város főutcáján, a Hrescsatikon kezdeni. Ha ezen végigsétálunk, a város központjába jutunk, a Függetlenség térre (Majdan Nezsaleznosztyi, amelyet itthon csak Majdanként ismerünk). Innen már nincs messze a Szent Szófia-székesegyház, amely a 11. században épült.
A vele szemben álló Szent Mihály-székesegyházat Sztálin leromboltatta,
és csak az 1990-es években épült újjá, de ez nem látszik rajta. A templom mellől induló siklóról szép kilátás nyílik a Dnyeperre. A sikló itt még ma is a városi tömegközlekedés része, így nevetséges 40 forintért lehet részünk az élményben.
A közlekedés általában nem túl drága Ukrajnában, a buszok, villamosok és trolik is 40 forintért visznek el, a metró kicsit drágább, nagyjából 50 forintba kerül egy utazás. Ha belefáradtunk a sok városnézésbe, érdemes kilátogatnunk a Dnyeper egyik szigetére, ahol ingyenes homokos strandok várják az embereket. A metró Gidropark állomása az egyik ilyen szigeten van, mindössze öt perc sétára a strandoktól.
Kijevből este 8-kor indult a vonatunk Odesszába, amely sajnos hajnali 5-re érkezett meg, így megint nem tudtuk kipihenni magunkat. Cserébe viszont bőven volt időnk bejárni ezt a csodálatos tengerparti várost.
A belváros, amely szinte érintetlenül vészelte át a történelem viharait, cári hangulatot áraszt.
Odessza anno a cári birodalom egyik legfontosabb kikötője volt, és már akkor olyan soknemzetiségű, multikulti nagyváros volt, mint manapság. Rengeteg a mecset, a város ugyanis iszlám kulturális központként is működik. Odessza talán legszebb épülete az operaház, ezt semmiképp sem szabad kihagyni a programból.
Odessza igazi érdekessége a Privoz, Európa egyik legnagyobb piaca, közvetlenül a pályaudvar mellett. Itt aztán minden népcsoport képviselteti magát.
A közép-ázsiaiaktól fűszereket, a grúzoktól hacsapurit, az ukránoktól zöldséget és gyümölcsöket vehetünk.
Persze sok időt eltölthetünk a gyönyörű tengerparton is, ahol hét kilométer hosszú szabadstrand húzódik.
Ha Odesszából indulunk hazafelé vonattal, akkor egy-két óra pihenés után érdemes felkelni, és az ablakra tapadni. A vonat ugyanis ekkor ér be a Kárpátokba. Ahogy haladunk előre, a táj egyre lélegzetelállítóbb lesz, a vonat egyre feljebb kapaszkodik, míg végül az 1886-ban épült Beszkid-alagútban eléri a vasútvonal legmagasabb pontját, amely egyben Kárpátalja határa is.
Az alagút környékén több kisebb viadukt is van, amelyekről csodás kilátás nyílik a környező hegyekre és völgyekre. Az alagút után már lefelé vezet az út, a hegyek egyre lankásabbá válnak, míg Munkács után végleg magunk mögött hagyjuk őket. A 18 órás út végén megérkeztünk a magyar határ menti Csapra, és ezzel véget értek baltikumi kalandozásaink.