Az Országos Kéktúra amellett, hogy alaposan megmozgat, illetve bevezet a természetjárás rejtelmeibe, sokkal többet ad, mint az ember elsőre gondolná.
Az szinte biztos, hogy nélküle Magyarország jelentős hányadát sosem néztem volna meg,
nem mintha nem lenne bennem elég kíváncsiság. De úgy, hogy az útvonal vezeti a túrázót, az ember rákényszerül a felfedezésre, akár akarja, akár nem. Apró csodákból, kedves látnivalókból és szépségekből pedig akad bőven, akármerre járunk.
Ezúttal is a tömegközlekedést választottuk az utazáshoz. Röpke két és fél óra utazás után már Sümeg kis utcácskáit koptattuk, a hangulatos kisvárost érdemes legalább egyszer felfedezni. A várat most kihagytuk, tekintettel a ránk váró kilométerek számára, és nekivágtunk a következő túraszakasznak.
Az idei május ugyan nem kényeztette el a természetet csapadékkal,
bármerre mentünk, zöldellő, burjánzó erdő vett körbe minket.
Az első jó pár kilométer betonúton vezet, amit viszont kárpótol a látvány. Mielőtt ráfordulnánk a Tátika romjaihoz vezető túraösvényre, egy csodás kis erdőfolton haladunk pár kilométert – egy manó, tünde vagy elf felbukkanása sem okozna különösebb meglepetést.
Egy komolyabb kaptató vezet fel Tátika várának romjaihoz. Történészek szerint ez az ország egyik legkorábban épült magánvára, amely bazaltos sziklára épült – ezt egyébként már csak akkor vettük észre, amikor visszanézve méregettük, merre jártunk. Tökéletes hely ebédelni, megpihenni a kicsiny vár romjainál, és a kilátás sem utolsó: a sümegi, illetve a rezi vár is látható tiszta időben.
Egy óra pihenés után nem kevésbé festői környezetben folytattuk a túrát. A csendet csak a zalaszántói sztúpához közeledve törte meg az arra látogató, elég nagy számú ember jelenléte.
A hófehér Buddha-szentély 30 méter magas és 24 méter széles.
Mindenképpen érdemes megnézni, hiszen Európa egyik legnagyobb sztúpája és a környék egyik vezető Instagram-háttere.
Innen már csak le kellett poroszkálnunk Zalaszentlászlóra, amely egy rendezett és tiszta falu (ez egyébként a környéken máshol is jellemző). Egy gyors vacsora után elfoglaltuk a szállásunkat, majd az alatta lévő mezőn felkapaszkodtunk egy szalmabálára, hogy a lassan emelkedő párában felfedezzünk egy-két vacsorázni igyekvő állatot. Ebben most nem volt szerencsénk, de a naplemente és persze a meleg zuhany kárpótolta a hiábavaló fáradságot.
A másnapi gyaloglásba gyorsan belemelegedtünk, és a falut elhagyva egy nem kevésbé ámulatba ejtő erdőbe jutottunk.
Megcéloztuk Rezi várát, amely szintén igen kellemes meglepetést okozott.
A vár romjai közt sétálva vagy a falra felmászva olyan pazar kilátás volt a környező vidékre, hogy nehéz szívvel szedelődzködtünk.
Még a tervezett időben elértük Rezit, a következő települést, ahol viszont lecsapott ránk a kéktúrázók egyik ősellensége, a hőség.
Az előrejelzésekhez képest ugyanis jóval melegebb volt,
így jó szokásunkhoz híven, kihúztuk a meleg órákat a helyi kocsmában. Rákaptunk a kaparós sorsjegyekre, és csak figyeltük a helyi zsibongást.
Délután továbbálltunk, és egy kisebb eltévedés után, Cserszegtomaj határát súrolva folytattuk utunkat. A falu mellett nem sokkal egy szántóföld közepén található a karmacsi izraelita temető. A sírokat egy kőkerítés határolja, és pár fa nyújt árnyékot az erre járóknak.
Innen már csak Hévízig kellett eljutnunk, amely ugyan nem a szokásos, nyüzsgő képét mutatta, de azért látogatók már bőven akadtak.
Mivel a Kéktúra harmadik szakasza Keszthelyig tart, és ott is akad bőven látnivaló, nekünk viszont most nem volt több időnk, feljegyeztük a véget nem érő bakancslistánkra a hévízi tóban való mártózást és a környék további felderítését is. Ez a két nap azonban ismét megerősített abban, hogy
a legnépszerűbb túraútvonalak mellett érdemes kipróbálni az eldugottabb, nyugodtabb helyeket is,
mert sokszor ugyanannyi látnivalót kínálnak.