Csak álltunk ott a Balaton déli partján, és bámultuk a földön heverő jéglabdákat. Olyan volt az egész, mintha valaki órákon át telesírta volna a partot bánatával, miközben a fagy gömbökké változtatta a könnycseppeket.
Mint amikor a gyertya oldalán legördülő viaszgömböcskék megmerevednek és mozdulatlan könnycseppé változnak. Ilyenkor egy szót sem kell szólni, csak gondolkodni a természet erején és hihetetlen játékán, amely olykor – egyre ritkábban – megajándékoz bennünket pár órányi, napnyi csodával. Amikor a szibériainak nevezett hideg végre betör az országba, amikor télen igazán tél van, amikor már elhangzott minden riogatás és közhely, akkor kell kocsiba vágnia magát az embernek vagy felülni a vonatra, és elmenni a Balatonhoz.
2021. február 11-én, csütörtökön egyetlen pillanat alatt dermedt jéggé a táj, ahogy az észak-északnyugat felől érkező jeges szélvihar felkapta a tó vizét és felkente a fára, rátette a padra, szétszórta a földre.
A hirtelen leeső hőmérséklet aztán azt egészet megdermesztette, az éjszakai mínusz 15 fok konzerválta, s mire másnap reggel a nap első sugarai megérintették a vidéket, már réges-régen kinyitott a Jégszínház.
Ide igyekeztünk tehát február 14-én, vasárnap. Jegyet sem kellett váltanunk, csak a megfelelő helyen kiszállni a kocsiból és a süvöltő szélben lemenni a Balaton déli partjára. De csakis a délire! Nem akarom előre lelőni a poént, de hazafelé az északi part mellett jöttünk, és mintha egy másik tó mellett haladtunk volna el. Jégnek nyomát sem láttuk, a kacsák lustán ringatták magukat a szél által felvert kis hullámokon,
miközben a túloldalon a part mellett egybefagyott, szétszabdalt és összekarcolt jégmező csak egy-egy nagyobb hullám hatására billent meg kissé.
Bárhová is léptünk, bárhová is néztünk, minden olyan volt, mint a mesében. A part menti kövekre sapkaszerűen fagyott rá a víz, mintha valaki az egészet cukormázzal öntötte volna le, s hagyta volna megfagyni.
Az egyik kőről szabályosan lógtak le a jégcsapfogacskák, a másikon a jeget addig barázdálta és szántotta a szél és a víz, hogy ha nem tudtunk volna, mivel állunk szemben, akár egy emberi agy rajzolatának is hihettük volna.
A fonyódi kikötőben a kecses nyakú hattyúk szabályos időközönként buktak le a víz alá,
az egyik, mintha csak nekünk szerette volna produkálni magát, az egész testét a Balatonba nyomta, csak püspökfalatja, meg kacska lábai meredtek az ég felé.
A másik megelégedett hosszú nyakának vízbe mártásával, két hattyú meg a kövek mellett harapdálta egymást.
A nyár végén partra vonszolt lépcsőkön olyan feszesen állt meg a jég, mintha egy cseppkőbarlangban láttuk volna a szabályos oszlopokat.
S amikor mindezt már nem lehetett tovább fokozni, akkor pillantottuk meg az autóból a fonyódi kikötő melletti fát, amely tényleg úgy nézett ki, mintha csak egy Roland Emmerich film díszletét tette volna le valaki a Balaton partjára.
Mondanám, hogy ez holnapután is ott lesz a parton, de ebben egyáltalán nem vagyok biztos. A két vékony fa a jég roppant súlya alatt megdőlve meredt a szikrázóan kék égbolt felé, a nap ezer és ezer sugárral tűzött le a földre. A Balaton vize a fák mögött jéggé fagyva meg sem mozdult, de a jég végét nyaldosó-tördelő hullámok zaja messzire hallatszott.
Az egésznek keretet adott a szemközti oldalon magasba törő, Badacsonyt évszázadok óta vigyázó hegylánc, amelyet az apró szemű hó porcukorként vont be.
Nem, ilyen nincs, itt már bármily gondolat is kevés, hogyan tudta mindezt a természet megalkotni.
Milyen erők mozdultak meg ezen a partszakaszon, hogy a festményre kívánkozó tökéletes képet megalkossák addig, amíg a felmelegedés véget nem vet ennek a csodának.
Mert pár nap múlva itt már csak emlék lesz mindez, amit a szerencsések és az útnak indulók megcsodálhattak.
A csodálkozással vegyített vandalizmus persze itt is tort ült, mert voltak, akik úgy gondolták, hogy amikor elkészítették saját fotójukat, lerúghatják a padokról a jégformákat, hogy mindez csak az övék legyen, senki másé.
A kép azonban még így is annyira szép volt, hogy az embernek csak a keze szorult ökölbe, de az is csak egy pillanatra, mert a távolból a boldog kisgyerekek kacaja máris feledtette az otrombaságot, a cérnavékony hangok, amelyek apát és anyát kérdezték:
hogy létezik mindez?
Megnyugtatott, hogy sem apa, sem anya nem tudott komoly és jó választ adni, de van, amikor nem is kell, mert e képek láttán a szavak feleslegessé válnak.
Tudományos magyarázatok egészen biztosan vannak a jégszobrok kialakulására, de ezek szintén érdektelenek.
Ilyenkor csak nézni kell, örülni a pillanatnak, hogy olyat látunk, amelyet sem Finnországban, sem Norvégiában, de még a Spitzbergákon sem élvezhettünk.
Nem titok, imádjuk a hideget, messze fent északon kaptunk is belőle eleget, de az ehhez hasonló képekért nem kell a sarkkörön túlra utazni. Itt voltak hozzánk egészen közel, ám mire ezek a sorok megjelennek, könnyen lehet, hogy emlék lesz mindez csupán.
A meleg levegő, a közelgő tavasz lehelete olvasztja majd meg a szobrokat, szaggatja majd fel a part menti jégmezőt, tünteti el azt a csodát, amelyet négy napon át láthattunk a Balaton déli partján.
Csak abban reménykedem, hogy a következőre nem kell négy évet várni.
Nézze meg galériánkat erre a linkre kattintva!