Mission: Possible

Az első rész szokatlanul finom, jól kitalált kémmozi volt, a második elnyújtott akciófilm sok robbanással. Most itt a harmadik rész: tele van merész hülyeségekkel, de a tempó feszes, Cruise pedig lelkesen veti bele magát az akcióba. Mi kell még?

A Mission: Impossible 3 az első pillanatban elrabolta a szívemet. Egy lövést hallottam, majd egy hangot. "Egy robbanótöltet van a fejedben. Hol van a nyúlláb?" Isteni. Hát lehet ennél lehengerlőbb zagyvasággal indítani egy filmet? Ennek a szegény embernek mindjárt felrobban a feje, közben meg egy nyúllábat követelnek rajta. Agyrém. Innentől kezdve lényegében mindegy volt, mit gondolok Cruise-ról (tényleg becsavarodott?), a kismama Katie Holmes-ról (párnával tömték ki a gyanús hasát?), vagy a szcientológiáról (ezmiaz?), a bizarr sorok új szintre ragadták a képzeletemet és boldogan hagytam, hogy a felturbózott sületlenségek elkábítsanak.

Mert van belőlük jó sok. Ez az agyba ültetett robbanótöltetes dolog vissza-visszatér ("Lindsey, kisütöm a töltetet a fejedben, nem lesz baj!"), meg aztán ott van az a bizonyos nyúlláb, amiért megrendezik ezt a kétórás, fogcsikorgató tüzijátékot, de nagyon soha nem derül ki, mi is az. És miért? Mert nem érdekes. Nem érdekes az sem, hogy a "Mormota" fedőnévre hallgató női titkosügynök (a látványos Maggie Q) nem fogja össze a lobonc haját akció közben, vagy hogy a narancssárga Lamborghini futóműve helyett egy lyuk van, mégis mozog. A filmben nagy izgalmat okoz, hogy Shanghai központjában nincs térerő, érdekes. Az összhatáshoz az olyan sikamlós mondatok is hozzátartoznak, mint például "A tüzeléshez a hüvelyvetőt fel kell hajtani..." és ott van a furcsa szavakat használó geekgyerek is (Simon Pegg), aki természetesen angol, gyagya és szimpi.

Nem lényeg. Tényleg felesleges fanyalogni. Az új rész annyira bátran vállalja a hülyeséget, mint egy jófajta James Bond-film - aki erre jegyet vesz, nem kérhet számon logikát, következetességet, árnyalt jellemrajzokat vagy akár a fizika alaptörvényeit. Van viszont egy minden figyelmet magába szívó főhős, jól felépített és jól adagolt akciójelenetek, bombasztikus látvány és egészen kiváló zene. Az elsőfilmes rendező J.J. Abrams (Alias, Lost - Eltűntek) biztos kézzel fogja össze a történetet, nem lankadunk egy pillanatra sem. A Mission: Impossible 3 megcsinálja, amit elvárunk tőle és pont. Az, hogy közben jókat lehet röhögni rajta, az itt bónusz, nem hátrány.

Persze Cruise, azaz Ethan Hunt ügynök a MI-univerzum fényes napja, körötte forog minden. Ezzel elmozdul a hangsúly az eredeti tévésorozat csapatmunkájáról, az előző két részhez hasonlóan Hunt embereinek itt sem jut sok szerep: Jonathan Rhys Meyers, Maggie Q és az előző részek megnyugtató medvéje, Ving Rhames csak jóindulatúan ácsorognak, grimaszolnak, dörmögnek a cikázó Cruise körül, vagy inkább mögött. A szerelmi szál csak látszólag jelentős; a Hunt feleségét játszó Michelle Monaghan halovány és jelentéktelen, de gondolom, a castingnál ez volt a legfontosabb szempont. A főgonoszt alakító Philip Seymour Hoffman a produkció díszszínésze, inkább presztizs, mint jelenlét - talán ha összesen hét percig van a vásznon, a karaktere pedig elképesztően vázlatos: legyen gonosz, legyen valami feketekereskedő, adjon el valami nyúllábat a Közel-Keletre, aminek az ára legyen mondjuk 850 millió dollár. A lényeg nála is az volt, hogy véletlenül se terelje el figyelmünket a hősről.

A hős pedig sziklakeményen, acélos izmokkal hajszolja a rettegett nyúllábat, nem pihen egy pillanatra sem. Cruise ebben a filmben is hódolhat híres futás-fétisének: jó néhányszor szalad, szökell, vágtáz, repül a szélben. Még mindig elég jól néz ki, ha kell, még mindig szélesen tud vigyorogni, de ha arról van szó, patakokban ömlik a műkönnye, egészen drámai. Ez az ember szereti magát a vásznon látni és mindent meg is tesz, hogy ne tudjunk másra figyelni - ez az ő filmje. Nincs ezzel semmi baj. Aki szerette az első részt, visszakapja a feszes tempót, aki a másodikat, az akcióhegyeket. Aki szereti Cruise-t, imádni fogja a Mission: Impossible 3-at. Aki nem, meg ne nézze.