Cápát minden nappaliba!

Uma kiszőkül, a pasija tanácstalanul toporog, a haver lehetetlen tanácsokat osztogat, a kis szöszke meg hebrencskedik. Ha egy képkockát is komolyan veszünk A szuper exnőmből, sikítva menekülhetünk a moziból, de az a jó benne, hogy véletlenül sem kell komolyan venni.

Teljesen téves hozzáállással kezdtem nézni A szuper exnőm-et, ezért az első öt perc után azt hittem, nem bírom majd végignézni a filmet. Elkövettem ugyanis azt a hibát, hogy "komoly" vígjátékra számítottam, ezért nem tudtam mit kezdeni a tömény abszurdummal, ami hirtelen a nyakamba szakadt. De a nyitó képsorokon New York utcái fölött a levegőt fodrozó G-Girlön sóhajtozni pont olyan butaság volt részemről, mintha egy Monty Python szkeccsen kértem volna számon az életszerűséget. A szuper exnőm paródia, amely egy csapásra intézi el a szuperhősfilmeket és a romantikus vígjátékokat, és pontosan olyan kevés köze van a valósághoz, mint e két műfajnak, de abban különbözik ezek többségétől, hogy nem is próbál úgy tenni, mintha bármiféle, a valóságban működő logikának meg kéne felelnie.

A film elején megismerjük G-Girlt (Uma Thurman), a szupernőt, aki civilben Jennynek álcázza magát. Pontos női tükörképe Supermannek: amikor éppen a világot menti, a heréket kidomborító feszes alsó helyett a hosszú combokat megmutató miniszoknyát visel, amikor pedig álcázza magát, szemüvegben könyvmolykodik, akárcsak Clark Kent. Ugyanaz a szexuális kívánatosságon alapuló átváltozás működik nála, mint férfitársánál, csak éppen azt már nem lehet és nem is kell komolyan venni, ahogy a szuperképességekre szert tevő Jenny melle hirtelen több számmal megnő, barna haja pedig a szemünk előtt kiszőkül. Eddig még egy filmben sem használták ki így, hogy Uma tökéletes modelltípus, aki teljes átalakulásra képes, még a szeme alatti karikák is hol szexik, hol rondák szükség szerint.

G-Girl Jennyként ismerkedik össze Mattel (Luke Wilson), aki kezdettől érzi, hogy valami nincs rendben a lánnyal, de miután Jenny feltárja előtte a titkot, hogy ő a szuperhősnő, Matt csak rövid időre nyugodhat meg, hogy ez volt a furcsaságok oka, hamar ráeszmél, hogy Jenny egyszerűen csak hisztis, féltékeny és manipulatív, szuperképességeitől függetlenül. Én speciel tökéletesen megértem Jennyt, hiszen csak a béna Matt nem veszi észre, hogy kis szöszke kolléganője (Anna Faris) ezerrel hajt rá - ki ne lenne ideges ilyen helyzetben? A Jenny és Matt közti párbeszédek minden egyes mondatán lehet röhögni, függetlenül attól, hogy éppen balhéznak, vagy sem, de hasonlóan - annyira idétlen, hogy már jó alapon - zseniálisak a Matt és haverja (Rainn Wilson, azaz a Claire-rel viszonyba keveredő Arthur a Sírhant művek-ből) közti beszélgetések is. Gyakorlatilag egyetlen mondat sincs a filmben, amit az életben bárki bármilyen helyzetben használna, ami trükkös húzás az alkotók részéről, mert ezzel egy tökéletesen hiteles és konzekvens alternatív univerzumot hoztak létre a filmen belül.

Egy olyan filmet, amelyikben felteszik azt a kérdést, hogy "Miért dobott be egy cápát az ablakon?", csak imádni lehet. És hogy tényleg miért? Mert Matt szakított G-Girllel és összejött a szöszkével, amit a dühös szupercsaj Matt lakásának, kocsijának, életének szétverésével reagál le, és bosszúhadjárata részeként behajít egy hatalmas cápát a szöszke nappalijába, ami szétharapdálja az állkapcsai elé kerülő bútorokat. Hát nem zseniális? A film egész végig a megszokott hollywoodi klisék túlfeszített, túljátszott elemeivel operál (lásd például: a szex közben összecsukló ágy, ami ebben a filmben átüti a falat, és a szomszédnál köt ki) egészen a nagyjelenetig, amikor Matt néhány hangsúlyos mondata egy csapásra megoldja mindenkinek minden problémáját, és elrendezi az összegabalyodott életeket. Hányszor láttuk ezt már a vásznon, és hányszor kérte tőlünk Hollywood, hogy higgyünk benne, létezik ilyen? Szerencsére itt nincs ilyen elvárás, csak röhögni kell.

Bujdosó Bori