Búcsú a nyártól

Július végén szokatlan tematikus kiállítás nyílt az OCTOGONart Galériában: az Aratási riport egyrészt témájában is a szezonális földműves munkákhoz, a termények betakarításához kapcsolódik, azaz a kiállított alkotások nagyrészt  nyári mezőket, réteket, búzatáblákat ábrázolnak, de a tárlat címe egyben az alkotókra is utal: a kiállító művészek egy része már befutott, elismert művész, többségük pedig még csak várja az aratást, azaz a fiatalabb, ám egyáltalán nem a zsengébb generációhoz tartozik. Az Aratási riportot szeptember 2-ig tekinthetjük meg.

A nyári aratás - bár a magyar folklór egyik legszimbolikusabb munkafolyamata és ünnepe egyben - a jelen nagyvárosában élőknek többnyire távoli, kézzelfoghatatlan fogalom marad, mára tulajdonképpen nem több, mint egy gépesített folyamat, melynek végeredményeképpen kenyér kerül a boltokba. Ugyanakkor művészeti értelemben továbbra is kihívás marad, és ehhez nem feltétlenül kell, hogy kaszák és sarlók kerüljenek a képekre - hiszen az aratás témaköre sok mindent magába foglalhat, jelentheti a gyűjtögetett tudás betakarítását, egy elcsépelt gondolatsor szerint az élet körforgását is akár. Az OCTOGONart Galériában újabb értelmezéssel találkozhatunk: az Aratási riport című kiállítás nyolc művésze az aratás kapcsán a nyártól búcsúzik.

Szigorú értelemben véve ez főleg sok sárgát és zöldet jelent a képeken, a legtöbb festményen nyári búzatáblákat, mezőket, réteket láthatunk - csupa olyan tájképet, melyre akár a kocsiablakból is vethetnénk egy pillantást a vakációra menet. A képek többségének hiperrealizmusa azonban továbbviszi a nézőt a színek és formák világánál: a sokszor szinte bántóan éles részletek az illatok, a tapintás és a hangok birodalmába kínálnak belépőt.

Különösen igaz ez Szabó Ábel festményeire, melyeken a kompozíció számára nemkívánatos elemekkel is találkozhatunk: egy nyári tájképbe belerondíthat egy roncstelep látványa, a képet nézegetve szinte érezni, ahogy a rothadás, a rozsda szaga keveredik a mögötte elnyúló mező természetes illataival.

Munkásságában ugyancsak a természet és a civilizáció kapcsolatát kutatja Kovács Lehel: intim tájrészletein, szűk képkivágásain gabonaföldeket, utakat látunk, melyek magukon viselik a kirándulók nyomait is - festményein az a folyamat kel életre, ahogy a város lassan beépül a táj látványába.

A szintén a fiatalabb generációhoz tartozó László Dániel is következetesen látványnyelvű, úgynevezett realista festészetet művel, ám választott motívumai mindig szimbolikusak: utalhatnak alkotójuk személyes, történeti, filozófiai vagy spirituális tapasztalataira, noha maga a festmény mintha csak a táj minél tökéletesebb ábrázolására törekedne.

Csiszér Zsuzsi munkáit egyre többet látni a budapesti galériákban, többek között a Várfok Galériában tavaly megrendezett Kint című kiállításán is megjegyezhettük a fiatal művész vonzódását a természethez, főként a fűhöz. Festményeit nevezték már technorealistának és fotórealistának is, azonban ha gondosan figyelünk a részletekre, észrevehetjük, hogy Csiszér játszik velünk, hiszen nem teljesen pontosan másolja a természetet.

Csáky Donát Márk képei a táj rejtett rétegeinek és érzéki jelenségeinek a vetületei, nála elsősorban arra leszünk figyelmesek, hogy a természet sokszor meglepően érdekes és szokatlan struktúrákat alkot. A különleges, rétegzett minták elmélyült és meditatív munka eredményeképpen jönnek létre - nézőjében ugyanezt a belső élményt keltve.

Bikácsi Danielát minden bizonnyal nem kell bemutatni: a hetvenes évek elejétől szinte minden jelentős hazai és számos külföldi kiállításon szerepelt, fontos díjakat nyert el. Nagyméretű akvarelljeit, temperaképeit finoman cizellált felületek jellemzik, szemmel láthatóan nem történik rajtuk semmi, csupán egy-egy táji, építészeti elemhez kerülünk közelebb - belső térbe, belső időbe kerülünk képei szemlélésekor.

A tárlaton láthatunk néhány kései képet a Munkácsy-díjas Konkoly Gyulától is: jellemzően nagyméretű vásznain elsősorban a méretek uralkodnak: vásznait bár távoli nézőpontra komponálja, a képekhez közelebb lépve alakjai, motívumai alakjai más viszonyrendszerbe kerülnek, ezáltal pedig akár új értelmezéssel is felruházhatjuk azokat.

Az Aratási riport legfiatalabb képzőművésze, Horváth Roland főként csendéleteket fest, nála a természettel kialakítható bensőséges, intim kapcsolton van a fő hangsúly, mindez azonban anélkül tárul a szemünk elé, hogy magát a tájat túlzottan idealizálná.

Aratási riport, OCTOGONart Galéria (I., Várfok u. 7-9.), szeptember 2-ig.