Két hét Tibetben

Tibetben járva sokszor volt olyan érzésem, hogy már talán nem is a Földön járunk, hanem jóval az fölött. Hiszen a szerzetesek is azért építették még magasabbra a kolostorok épületeit, hogy még közelebb lehessenek az isteneikhez.

A kolostorok országa

Furcsa és éles álmok közepette telt az éjszaka. Az álomképek gyorsan váltogatták egymást: megint ott voltam fenn valahol a magasban, az erős szelek majdnem ledöntöttek a lábamról, a végtelenségbe nyúló hó- és jégmezőkön nemcsak a talaj, de még a csend is fagyos volt. Idegensége mégis ott hordozta magában a határtalan nyugalmat és a békét. A fáradtság már annyira eluralkodott testemen, hogy minden méterért meg kellett küzdenem, közben pedig csak azt hallottam, hogy tüdőm zihálása a messzeségbe ordít. Az orrváladék megfeketedett a szél hordta homoktól, és állandóan szúró fájdalom hasított a lélektükörbe, mikor szabad szemmel próbáltam megnézni a havat. A megváltozott álomképben hirtelen rengeteg arc mosolyogva nézett rám, összetéve koszos, sötét kezüket homlokukhoz érintették, de mégis szemeikben azért ott tükröződött valami szenvedés. A következő pillanatban meg egy hatalmas sziklatenger tárult fel előttem, ahol a szikrázó napsütésben, hegyi vízzuhatagok mellett színesebbnél színesebb virágok nyíltak, melyeket néha leszakítottak az arra járó kóbor szellemek, akik ott élnek fent az égig érő hegyek között, tetejükön az ott tanyázó istenek társaságában. Az ima pedig csak szállt a szélben, imazászlók munkálkodtak mindenfelé...

Frissen ébredtem, és az előttünk álló nap is jól indult. Katmanduból busszal mentünk fel a tibeti határig, Kodariig, ahol több mint két teljes órát foglalkoztak papírjainkkal. A határkaput átlépve elváltunk nepáli kísérőinktől, hiszen már kínai fennhatóság alatt jártunk. Rögtön kisebb gondjaink támadtak, nem volt senki és semmiféle jármű, ami felvigyen minket a semleges zónán átvezető szakaszon, amely felvezetett Zhangmuig (2300 m), Tibet kapujáig. Végül előkerült egy platós teherautó, a ponyvát kifeszítő vasrudakba és kötelekbe kapaszkodtunk vagy úgy harmincan. Ha viszont egy-egy nagyobb gázfröccsnél nem kapaszkodott a társaság, borult mindenki.

A fenti határállomáson már várt ránk egy tibeti delegáció, pontosabban egy kisebb busz és három terepjáró. Bepakolás után nekiindultunk, azonban a kis városkában hatalmas dugó alakult ki, ugyanis ez a legfontosabb határátkelő, ahol a kamionok könnyebben átjutnak, ezt előszeretettel ki is használják. Rossz volt nézni, ahogy a forgalmi káosz egyre jobban terjeszkedett, ezt egy német srác meg is elégelte, kiugrott az autóból és hatalmas kézlendítésekkel elkezdte vezényelni az átláthatatlan járműmennyiséget. Majdnem három órás forgalmi tolakodás után kezdtük meg a felemelkedést a tibeti fennsíkra, és csak estére értünk Nyalamba (3750 m). A fennsík 3500-4000 méter magasságban terül el, így volt képes a világ minden részétől majdnem teljesen elszigetelődni. A környező hegyek 7000-8000 méter magasak, a magas hágókon való átkelés sokszor még a helyi tibetieknek is gondot okoz.

Nehéz szavakkal leírni a tibeti tájat, ami nemcsak a kevesebb oxigén miatt lélegzetelállító. Nagyon is érezhető a lélek szintjén, hogy ez egy fentebbi világ. A szellemiség változatlan, de érezni mégis, hogy valami megváltozott. Tibet lakóinak száma az évszázadok során fokozatosan csökkent. A lakosság 48 százaléka nomád, 32 százaléka pedig kereskedő és földműves. A fennmaradó 20 százalékot a társadalom különböző rétegeiből származó szerzetesek és szerzetesnők alkotják. A Lhásza környéki, mint pl. a Tashilhunpo, a Sera vagy a Drepung kolostorokban valaha 6000 szerzetes élt, ma mindössze 600 szerzetes tart fenn egy-egy ilyen nagyobb kolostor-negyedet. A kínai megszállás során sokan elmenekültek és többé talán már vissza sem térhetnek szent földjükre. Egész Tibet területén jelenleg hatmillió tibeti ember él és kétszer ennyi kínai.

Dühroham 4000 méter felett

Az út során több hágón is átverekedte magát kis konvojunk, a Yakri Shong La (5050 m), a Lalung La (4910 m) majd a Gyatso La (5160 m) követték egymást, az utóbbinál éreztem ismét azt a furcsa érzést, hogy testem mintha kezdené elhagyni magát. A nepáli akklimatizációs túra nagyon is megtette hatását, sajnáltam azokat az útitársaimat, akik egyből Tibetbe jöttek fel. Ők egész úton kisebb nagyobb nehézségekkel néztek szembe, szervezetük nagyon megmakacsolta magát. Egy angol srácnál, Johnnál úgy mutatkozott az akklimatizáció, hogy minden percben dührohamot kapott, a félelmetes az volt, hogy ennek nem is volt teljesen tudatában. Az autóban vadul tekergette fel-le az ablakot, kiabált mindenkivel, belekötött jelentéktelen dolgokba, semmivel sem volt megelégedve. Teljesen kikészült a magasságtól. És a 4000 méteres fennsíkon nem nagyon lehetett alacsonyabb szintre vinni, hogy megfelelő oxigénmennyiséghez juthasson, így nem maradt más, mint az alapos odafigyelés és egy kis nyugtató lelki terápia.

Csoportunk három tibeti vezetőt kapott, tibeti sofőrökkel. Mindig megmosolyogtuk Dorje-t, aki a többi sofőrrel egyetemben fehér kesztyűt húzott a vezetéshez. Mintha egy limuzinban utaztunk volna. Ezzel talán azt is jelképezték, hogy a nehéz munkavállalás mellett ez egy nagyon kiváltságos munka, amit nagyon meg is becsülnek, és a legjobb szakértelmükkel, hozzáállásukkal látnak el. Dorje nagyon komoly arccal vezetett végig, csak nagyon ritkán tudtuk megnevettetni.

A következő napokban magunk mögött hagytuk Tingri (4340 m) és Lhatse (4050 m) városát átkeltünk a Yutong La (4950 m) Tra La (4050 m) hágók égbe repítő emelkedőin. Egyik délután nótázgattunk az autóban, ettől Dorje-nek is jobb kedve lett és hirtelen a kesztyűtartóból előkapott egy kopott magnókazettákkal teli gyűrött zacskót. Nagyon megörültünk, mert azt hittük, hogy a csodálatos tibeti táj mellé majd igazi tibeti zenét hallgathatunk. De örömünk rövid ideig tartott, az összes kazettán régi country zene volt, amit aztán gyorsan ki is kapcsoltattunk, hogy inkább csendben nézegessünk kifelé a sokszor 120 km/h-val száguldó terepjárónkból.

Sokszor futottunk homokpadra, amik erőteljesen beszippantották a kerekeket, de Dorje rutinjának köszönhetően könnyen kimásztunk a bajból. Itt az utak a végtelenségbe nyúlnak, sokszor annyira megtévesztők, hogy azt sem venni észre, ha éppen jön egy nagyobb bukkanó.

A faluk környékén nagyon sokan dolgoztak a földeken, sok helyen már komolyabb arató és feldolgozó gépeket lehetett látni. Mindegyik gazdagabb család rendelkezik már egy sofu-val, vagyis egy kisebb kék színű traktorral, amivel a különböző piaci üzleteiket tudják lebonyolítani. A szegényebbek az út szélén agyagtéglákat formáztak, amit aztán az építkezésekhez kiégetnek, ez volt a legtöbb helyen a fő munkalehetőségük. A gyerekek pedig állandóan az autónk elé ugrálva próbáltak minket megállítani, kezükben nagyobb darabka köveket szorongattak. Fosszíliákat árultak.

A kínai szállásadóink nagyon odafigyeltek a vendégre. Ahogy megérkeztünk, szinte azonnal hozták a szobába a forró vizet, mellé egy-egy tea filtert. Még arra is odafigyeltek, hogy étkezés közben ne zavarhassanak minket a kolduló helyiek, akik az étterem üvegablakának dőlve bámultak befelé, könyörgő szemeikkel azt kutatva, hogy melyik tányéron maradt még valami. Egy reggeli alkalmával "véletlenül" sok minden maradt a tányérunkon, mindet összegyűjtöttük és kivittük a tibetieknek. Persze ez nem nagyon tetszett a kínai vendéglátóinknak. A kínai elnyomás a mai napig nagyon érezteti hatását errefelé. Shigatseben (3860 m) még olyan kínaiak által épített kőkerítést is lehet látni, amelynek a tetején hegyes üvegdarabkák vannak bebetonozva. A Karo La (4960 m) és a Yandrok Tso (4490 m), a Skorpió-tó gyönyörű kék vizének megcsodálása után elértük a Gampa La-t (4794 m), az utolsó hágót Tibet fővárosa, Lhásza előtt. Nagy teázást csaptunk a sofőrökkel és a vezetőinkkel, beszélgettünk, hogy mennyire élvezzük az utat, annak ellenére, hogy a végéhez közeledtünk. Aztán kifejtették, hogy nekünk sokkal jobban örülnek, mint az itt tartózkodó másik nemzetnek. Aztán hirtelen témát váltottak, mert egy másik csoport is felért a hágó tetejére. Hiába, jobb az óvatosság. Mielőtt ismét nekiindultunk volna az utolsó szakasznak, mindannyian azt kiabálták a messzeségbe, hogy "Lha Gyalo! De Tamtche pham!". "Az istenek diadalmaskodnak, a démonok legyőzetnek."

A Világ Istenanyja

Mire Lhászába értünk, John állapota rendeződött. A Vörös-hegyre épült ezerszobájú Potala palota egyik szárnyát éppen festették, és sajnálatunkra estére sem világították ki. A Potala egyébként szanszkrit szó, a buddhista mitológiában annak az égi tartománynak a neve, ahol Avalokitesvara, "a látó szem", az egyik legfontosabb bodhiszattva, Tibet védőistene lakozik.

A város tibeti negyede tudta csak megtartani igazán régi arculatát, a modernizált kínai negyedek las vegasi stílusjegyekkel vetekednek. Az ember nem hisz a szemének, mikor látja a hatalmas mű pálmafákat, a márványlapokkal borított sétálóutcákat, a giccses lampionokat, a zenélő műanyag gombákat és fatuskókat, amik annyira eredetiek, hogy még a kutyákat is megtévesztette.

A látvány miatt a következő napokban inkább visszatértünk az igazi tibeti negyedbe, a tibeti emberek közé. Az utolsó délutánt is itt, a Jokhang templom előtti téren töltöttük, két tibeti család társaságában. Teljesen úgy fordultunk egymáshoz, mintha már nagyon régről ismernénk egymást. Sokszor alig bírtam elkészíteni egy-egy felvételt, mert egyszerre öt gyerek csimpaszkodott a nyakamba. És nem nagyon gondoltam volna, hogy egy tibeti asszony órák hosszat bír irtózatos hangerővel nevetni.

A téren pezsgett az élet, ahová csak néztem, csak tibetieket láttam, városiakat, kereskedőket, akik buzgó módon kínálták portékájukat, nomádokat, akik most zarándokoltak életükben először ide messziföldről, hogy elmondhassák imáikat és körbejárhassák a Jokhang templomot. Közben észre sem vettem, hogy egy szerzetes napozik mellettem és ahogy összenéztünk, erőteljesen rám is szólt, hogy meg kéne már borotválkoznom. Aztán odanyújtott valamit, amiről először nem tudtam, hogy micsoda. A kezében egy nagyobb fából készült csíptető volt, hát igen, ők ezzel borotválkoznak. Erősködött, hogy használjam, de megköszöntem neki, inkább a sajátomnál maradok. Aztán ahogy még egyszer végignéztem az embereken, láttam ott másokat is. Két kínai rendőr ült egymásnak háttal egy kis széken majdnem a tér közepén. Nem mosolyogtak, csak bámulták a hömpölygő tömeget. Magukba feledkezve bámultak. Mások voltak.

Lhászától kétórányira van a Gonkhar reptér, ahonnét visszatértünk Nepálba. Már jó ideje repültünk, mikor arra lettem figyelmes, hogy mindenki a fényképezőgépét élesíti, aztán pár perc múlva a kapitány jelentkezett be. Arról tájékoztatott minket, hogy a Zu Feng felett fogunk elrepülni, ami nem más, mint maga a Mount Everest. Aztán mikor eljött a nagy pillanat, repülőgépünk erőteljesen jobbra dőlt a Himalája fehér gerince felett. A Föld legmagasabb hegyének elképesztő látványa csendre intett mindenkit. Ahogy a tibetiek hívják, a Világ Istenanyja a legendák szerint a szélből és a felhőkből született. Az idők kezdetén volt egy vihar, és a hatalmas eső megtöltötte az ősóceánt, és ahogyan a jaktejből köpülik a vajat, a vizeket is addig verte a szél, amíg földdé nem változott. Egy nagyobb ívet tettünk meg, és ahogy lassan kezdtük elhagyni Tibet légterét, eszembe jutottak a dalai láma szavai, aki elhagyva Lhászát menekülése során, egész úton imákkal fohászkodott Tibet szabadságáért, a tibeti népért, a buddhizmusért, az emberekért. Én is elmondtam magamban ezt az imát. "Összetett kézzel esdeklem minden Buddhának, aki el szeretne múlni, és kérem, hogy maradjanak megszámlálhatatlan évekig, és ne hagyják sötétségben a Világot!".