Interjú Gothár Péterrel, a Magyar szépség rendezőjével

filmhu: Amikor Máté Gáborral beszélgettünk, azt mondta, nagyon szomorú, hogy egy ilyen filmnek, mint a Magyar szépség ilyen méltatlan körülmények között, ilyen kevés pénzből kell elkészülnie.

GP: A kevésre csak azt mondom, hogy a KÉPnek is megvan az igénye. Nekem egyik este tényleg állati jólesik egy zsíros kenyér, és a másik este nagy szükségem van valami cizellált, szívvel főzött kajára. Ahhoz meg már háttér is kell, és pénzbe kerül. Van egy ilyen és ilyen történet, ami ennyibe kerül. Ha egyszer azt mondták rá, hogy legyen, akkor legyen. Másképp nem tud lenni, csak hogyha a ráfordítás megfelel a film igényeinek. Tehát itt nincs nagy költekezés, ez ennyibe kerül. Ehhez képest előző filmes munkánk, a Paszport - ami egyetlen szomorú kópiával kóvályog a forgalmazás sötét zsákjában - 90 millió forint alatt volt, és be tudott kerülni először a világ legjobb negyven, aztán a világ legjobb öt filmjébe két ponton - operatőr és rendező - is. Ebben az évben nagyon sok alkotótársam nem tudott elindulni filmmel, mert nem voltak meg azok a pénzek, amiket megígértek - pedig az ígéret sem hatalomfüggő. Úgy tapasztaljuk, mindenki (ki)használja ezt a negatív finanszírozási formát. Csináltam két-három, magyar értelemben is low-budgetnek számító filmet, most meg egy drágább jött. Én nem tudom megmondani, hogy mennyiből szeretnék filmet csinálni, mert azt hiszem, azt úgy nem is lehet.

filmhu: Készítenél filmet rendelésre?

G. P.: Mint ahogy csináltam is. A televízió - ahol sok évet töltöttem el - általában rendelt. Az ember tudta, hogy hova dolgozik, tehát mit lehet ott közölni és milyen eszközökkel. Ha felkér valaki, és a rendelésében megtalálom saját magamat, akkor boldogan vállalom. Rendelni lehet, csak embernek, alkotónak kell tudni maradni azon a rendelésen belül is. Annak idején, amikor a Szabadság téri televíziót a becsukás még csak fenyegette, épp megszűntek a tévéfilmek és a tévéjátékok, de még volt valamiféle pénz, akkor sok, számomra addig fontos emberrel vesztem össze azon, hogy most rendelni kéne filmeket. Jó művészektől. Akik várhatóan abból a maradék kis pénzből olyasmit csinálnának, ami esetleg nélkülözhetetlenné teszi ezt a műfajt. De ez nem így történt. És ahogy az elmúlt évek (sőt, ha hozzávesszük az elmúlt napok filmfinanszírozási eredményeit - márpedig én hozzáveszem) tapasztalatait összegezzük, Magyarországon bizony nem nagyon szeretik a művészetet. És még abban sem értünk egyet, hogy pontosan mi is az. Emelt fővel kongatjuk maradék filmművészetünk fölött a tudatlanság sötét harangját.

filmhu: Sokat elemzik a filmjeidet, és gyakran mondják, hogy eklektikus az életműved. Neked számít ez?

G. P.: Nem számít. Örülök annak, ha látszik: a dolgaim nem hasonlítanak egymásra. Életmű? Mindenkivel közölhetem, hogy még élek, ez néha szenvedélyesen tud tecceni nekem, és vannak terveim.