A VAHAVA társadalmi vitát indít a klímaváltozásról

Felhívást intézett az Internet Olvasókhoz a VAHAVA projekt. Az éghajlatváltozásra adandó hazai válaszok társadalmi méretű diskurzusához Láng István akadémikus írt vitaindító összeállítást. Az [origo] Időjárás rovatához beérkezett korábbi olvasói hozzászólások a vélemények közötti komoly szakadékokról tanúskodnak, még csak részben tükrözik a tudósok egységesedő álláspontját. A széleskörű vita egyik célja éppen a markáns különbségek oldása, az egységes klímastratégia kialakítása.

A Környezet és Fejlődés Világbizottsága 1987-ben publikálta a "Közös Jövőnk" jelentést, amelyben már sürgette a nemzetközi szabályozást a kibocsátások csökkentésére. 1992-ben Rióban, az ENSZ Környezet és Fejlődés Konferenciáján elfogadták az Éghajlatváltozási Keretegyezményt, amely jogilag nem kötelező kibocsátás korlátozási kötelezettséget tartalmazott a fejlett országokra. 1997-ben aláírták a Kiotói Jegyzőkönyvet, amelyben az iparilag fejlett országok 5,2%-os csökkentést vállaltak 2012-ig az 1990-es szinthez viszonyítva. A fejlődő országok semmilyen korlátozást nem fogadtak el. Később az USA és Ausztrália nem ratifikálta a Jegyzőkönyvet. Oroszország hét évig lebegtette a csatlakozást, végül is pozitívan döntött. Ily módon 2005. februárban lépett jogilag érvénybe a megállapodás. Időközben Rió óta 13 év, Kiotó óta 8 év telt el. A kiotói megállapodást vállaló országok a világ teljes CO2 kibocsátásának mindössze 30%-át jelentik. Vagyis a megállapodás nem globális és a csökkentés mértéke csekély.

A világ teljes szén-kibocsátása a légkörbe 1997-ben (Kiotó) 6,68 milliárd tonna volt, 2004-ben 7,57, vagyis csökkenés helyett 13%-os a növekedés. Közben a szélsőséges meteorológiai, illetve hidrometeorológiai események okozta gazdasági károk mértéke 1997-ben 42,9, 2002-ben 57,3, 2004-ben 60,8, 2005-ben 109,1 milliárd USA dollárt ért el.

A fosszilis tüzelőanyagok felhasználásának csökkentése három területen eredményezhet pozitív hatást: rövidtávon megjelenik az anyagi megtakarítás háztartási, közületi és vállalati szinten egyaránt, illetve növekedhet a vállalati versenyképesség, új munkahelyek teremtődhetnek; középtávon csökken a fosszilis tüzelőanyagoktól való importfüggőség, ami fontos biztonságpolitikai tényező; hosszútávon kialakulhat a fenntartható fejlődés elveinek megfelelő "carbonszegény-termelésen és fogyasztáson alapuló társadalom", továbbá mérsékelhető, esetleg visszafordítható a klímaváltozás. Ezért célszerű és szükséges támogatni a szén-dioxid kibocsátást csökkentő nemzeti és nemzetközi intézkedéseket.

A klímaváltozás lassításához, kedvezőtlen hatásainak mérsékléséhez nagyon hosszú időre és rendkívüli intézkedésekre, következetes politikai akaratra van szükség. A jelenlegi technológiai eljárások többségét kell megváltoztatni, és ami talán még ennél is bonyolultabb, a fogyasztói szokásokat és az életmódot indokolt átalakítani.

A G-8 országok vezetőinek ez év júniusában tartott értekezletén biztató eredmény született, amit később nemzetközi megállapodásokban szükséges rögzíteni. Nevezetesen: 2050-ig mintegy 50% csökkentést kellene elérni globális mértékben az 1990-es szinthez képest. Más szavakkal legalább félévszázadra van szükség a cél eléréséhez a mai naptól számítva. Ez az optimista variáns, de lehet ennél hosszabb periódus is. Kína és India még nem nyilatkozott a kezdeményezésről. Ezen kívül nem szabad elfelejteni, hogy a következő fél évszázadban a Föld népessége minimálisan további 2 milliárd fővel gyarapszik.
Ez a realitás, de éppen ez jelzi, hogy nincs mire várni; cselekedni kell! De mit történik addig a következő évtizedekben? Folytatódnak a klímaváltozás várható negatív következményei. Előtérbe kerül a katasztrófavédelem és az elemi károk enyhítése, ezzel párhuzamosan megnövekszik a meteorológiai előrejelzések fontossága. Magyarország esetében az árvíz, a belvíz, az özönvízszerű esők, a jégesők, az aszályok, az új kórokozók és kártevők megjelenése, a korai és késői fagyok, a hóakadályok, a hőséghullámok, a szélviharok, az erdő- és bozóttüzek okozhatnak gazdasági károkat és társadalmi problémákat. Ezek ellen védekezni szükséges, amit összefoglalóan alkalmazkodásnak nevezünk. Ez magában foglalja a felkészülést, a megelőzést, a kárenyhítést és a helyreállítást.

Láthatóan egyoldalú és nem helyes az a klímapolitika, amely csak a csökkentésre koncentrál, de nem helyes az a klímapolitika sem, amely elhanyagolja a csökkentést, és csak, vagy elsősorban az alkalmazkodást preferálja. Nagyobb az eredményes megoldás esélye, ha a csökkentés és az alkalmazkodás együtt és kölcsönhatásaikkal számolva jelenik meg a különféle programokban és dokumentumokban. Nem elegendő egyedül a csökkentést ösztönözni és támogatni. Az alkalmazkodás, és ezen belül a védekezés is igényli az anyagi erőforrásokat.

A csökkentés nemzeti érdek és globális kötelezettség. Az alkalmazkodás elsősorban nemzeti érdek, mert helyettünk senki sem fog védekezni a szélsőséges meteorológiai és hidrometeorológiai események káros hatásai ellen.
Az a kívánatos, hogy a csökkentés és az alkalmazkodás "hívei" legalább fél évszázadra kössenek virtuális együttműködési szerződést, segítve egymás tevékenységét. És mi lesz utána? Majd meglátjuk.