Esterházy Péter

A szavak csodálatos életéből

[az irodalom esete a birkával és a kamionnal]

Mondtuk, hogy csak majdnem igaz, hogy a nyelv az író szerszáma, hogy a szerző birtokolja hű ebét, a nyelvet, s pontosan tudni lehetne, meddig tart a gazdi, s hol kezdődik a kutyus. Oh Umberto. (Kis drámai privatizálás, egy Umberto nevű markáns eb mentén, de Önök gondoljanak csak Ecóra, stimmelni fog.)

Egy idézet Thomas Manntól - vagy Goethétől?, minden idézet vagy Thomas Manntól vagy Goethétől való - mutatja az irányt: Író az, akinek gondot okoz az írás. Azért ez meglepő. Mert például pék az, akinek nem okoz gondot pékezni. Schumacher az, akinek nem okoz gondot autót vezetni. A Ferrari meg az, akinek nem okoz gondot a Schumacher. Elnézést.

Neutron az atommaggal? Lásd Sólyom Jenő, Mihály György, Bencze Gyula és Jéki László előadását!

Az irodalom nem egyszerűen használja a nyelvet, tehát nem az a helyzet, hogy van egy gondolat (mely természetesen nemes és jelentős), aztán van ez a nyelvi készség, és akkor ezek szerencsésen találkoznak, mint Petőfi Sándor és Szendrey Júlia, avagy a neutron az atommaggal, ahogy erről nyilván már szó esett e helyt. Ily módon aztán ezt a gondolatot, üzenetet a nyelv segítségével közvetítjük. Ahogy mondani volt szokás: irodalmi köntösbe öltöztetjük. (Igyekeztünk egy ilyen irodalmi köntösről képet mutatni, közvetlenül nem sikerült; a dressing-gown, gondoljunk Maughamra, és a baby doll, gondoljunk, akire jól esik, ezek ötvözete lehet...)

Minthogy így tehát a mondat nem valaminek a hordozója, hanem maga a dolog, ő egyszerre a szállítandó birka és a kamion is (akinek van vizuális fantáziája - hát annak most jó!), ezért a viszony a mondathoz korántsem technikai. Minden mondat mögé oda kell az írónak állni, mindenestől, patetikusan szólva az egész életével. Miközben a jó mondat önmagában még semmi, illetve úgy minden, hogy alig valami. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy X - ahol X magyar prímszám -, aki többek közt éles nyelvű, gonoszkodó kolléga, azt a paródiát írta rólam, hogy sok rossz könyvet írtam, de egyetlen rossz mondatot sem. Hát ez tényleg jó mondat. Ezt is nekem köszönheti.)

És azt is szoktam mondani, hogy ha írás közben egy gondolatom támad, fölugrok, és addig járkálok, míg el nem felejtem, és akkor folytathatom a munkát. (Korán nevet, ki gyorsan nevet (ki), mondván, hogy ez látszik is a könyveimen.) Az irodalom, a regény nem gondolatokkal dolgozik, a filozófus tesz így, ő beszél így. És másképp beszél a tudós, másképp a tanár, a pap, mind külön nyelv. A világ megismerésének különböző módjairól van szó.

Az irodalom a nyelven keresztül nézi és tapasztalja a világot, és itt ugyan nagy felfogásbeli különbségek lehetnek, gondoljunk Thomas Mannra és Joyce-ra, de az közös, hogy az akciók a nyelvben történnek. Nem elég gondolatilag tisztázni valamit, szavak kellenek hozzá. Nem elég szenvedélyesnek lenni, nem elég szeretni, gyűlölni, szavak kellenek hozzá. Szavakból lesz fölépítve minden - a legszemélyesebbnek tetsző emlékek is. Sőt, ez a személy is szövegfüggő. A mai szerzőt a szöveg teremti. Így aztán nem is lehet kifelé mutogatni a szövegből, a szöveg a világ.

A gondolkodás-nyelv-beszéd-irodalom mondjuk úgy függ össze, hogy nem azt mondom, amit gondolok, mert nem tudhatom azt mondani, és nem gondolom azt, amit akarok gondolni, mert nem gondolhatom azt, és így persze az "akarok" már nem is nagyon értelmezhető. Ekkor lép színre az irodalom. Látjuk, homályos figura, sok minden rábízható, úriembernek azonban semmiképp se nevezném.

Van, aki ezt a nyelvben-létet másképp gondolja. Vagy legyint rá, nem érdekli. Mert mondjuk az irodalmat erősebben a történelem felől nézi. Ez a felfogás az irodalmat a közösség vagy a nemzet szolgálólányának tekinti, valaminek, amit egy magasabb cél (a haza üdve) érdekében be lehet vetni. Szabadsághiányos időkben, s szeretjük azt mondani, hogy errefelé ilyenek voltak az idők, nagy a vonzása a szolgálólányos látomásnak, mert jól és természetesen működik. Meg nincs is nagyon választásunk Ha nem lehet beszélni, az irodalom fortélyosan tud hallgatni, épp mondjuk az elvesztett szabadságról. Ma így nem működik. Az irodalom továbbra is többek közt az elvesztett szabadságról beszél, csak most már látjuk, amit eddig is lehetett volna, hogy ez nem pusztán politikai kérdés. A szolgálólányos fölfogás azt is feltételezi, hogy az irodalom a társadalmi hierarchia fontos pontján áll, ez ma nincs így, a társadalom többé-kevésbé fütyül az irodalomra (amit én többé-kevésbé rendben lévőnek tartok), az a része is fütyül, mely osztja a most említett fölfogást.

A szavak jelentőségével és egyszeriségével kapcsolatban emlékeztetek Illyés Haza, a magasban című versére:

te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.

Haza a magasban. Haza a szóban.

A fentiek értelmében alig provokatívan úgy mondanám, hogy az gyanús, ha az írónak mondanivalója van. Illetve ha van, akkor mondja, álljon katedrára és beszéljen. De úgy van, ahogy Joszif Brodszkij írja: szakmánk méltóságának nem a szónoki emelvényen tanúsított magatartás a mércéje.

Rendben, szerző ne akarjon mondani semmit, de ha a könyve se mond semmit, akkor minek az egész fölhajtás, akkor az univerzum legerkölcsösebb, legszebb, leghelyénvalóbb mozdulata, hogy úgy hajintjuk a sarokba az ilyen könyvet, hogy csak úgy nyekken. Vagy sutba, az is jó. De ha sutba, akkor górjuk. A nyekken maradhat. (A sut olyasmi, mint a puma, csak melegebb.)