Esterházy Péter

A szavak csodálatos életéből

[a hány millió kocsis országa vagyunk?]

Ha már a nyilasoknál meg az ávósoknál voltunk, ejtsünk szót a trágárságról. Trágárság, obszcénság, drasztikusság, mosdatlanság, vaskosság, nyomdafestéket nem tűrőség, illetlenség és irodalom, mi itt a helyzet?

A művészet legfőképp szabad akar lenni, érzékeny a hazugságra, a maszatolásra, a Tartuffe-ökre. A szenteskedésnek, szemforgatásnak, a vallási és erkölcsi képmutatásnak nagy európai hagyománya van, és ez élő hagyomány, újra meg újra föléled, napjainkban is találkozhatunk evvel a neobarokk álsággal - és akkor! És akkor az irodalom mámorosan néven nevezi a dolgokat. Ami nem kevés.

Kész, passz, meg is válaszoltuk a kérdést.

Lassabban. A szabadság ilyen könnyen nem szerezhető meg, a szabadság elérése nem egylépéses matt-feladvány.

Volt nekem egy pótanyám, egy apáca, Gizella, aki a kitelepítésben velünk lakott. Engem nagyon szeretett, ezért aztán becsületben elolvasta mindig a soron következő könyvemet. Ez az asszony egész életében imádkozott. Kis túlzással, két speciális forrásból buzogtak hozzá a szavak: az imákból meg az én könyveimből. De nem kerültek nagy összeütközésbe, néha picit ingatta a fejét, ahogy a pót- és nem-pótanyák szokták, muszáj ezt, fiacskám?, muszáj, bólogattam, mintha azt mondtam volna: Deo gracias.

De azután a Kis magyar pornográfiánál meg később az Egy nőnél mégis azt javasoltam neki, hogy ezt ne. Jó, sóhajtott megkönnyebbülten.

Ez a "jó" nem arra vonatkozott, hogy én rossz volnék, vagy hogy ezekben volna a rosszabbik énem, hanem, még emlékeznek, a pampákra vonatkozott, az akusztikára, a belső hallására. Az én, nevezzük most így, erős szavaim, kifejezéseim az ő imádságból, egy életen át való kontemplációból épült szóterében azonnal fölrobbantak, egy ilyen után lapokig nem történt semmi, csak füst, láng, kormos törmelék, vagyis a szavaim rosszul viselkedtek, nem úgy, ahogy én szántam, vagyis rossz volt a szöveg. Nem mert én elrontottam, hanem mert ez esetben író és olvasó nem volt egymáshoz való. Nem volt esélyük egymással.

A mostani irodalom olykor azért feszélyező, mert máshová teszi önnön korlátozásának határait. Részint az említett megnevezési mámorában teszi máshová, részint gyanakvásból, abbéli gyanakvásából, hogy ahová a Titok tábla tétetett, és a titokról valóban hallgatni lehet csak, ott még nem titok van, hanem hazugság.

Az a szemrehányás, hogy az irodalom rossz példát mutat, nem helytálló. Hát először is nem jó példát mutatni van az irodalom. Nem arra való, nem arra van, hogy irodalomórák tárgya legyen. Nem arra van, hogy tanítson, neveljen, szórakoztasson. Nem "alkalmazott tudomány". A szépség vad és szelídíthetetlen.

Ám mindettől függetlenül is kétlem, hogy óvodás barátom azért küld el a búsba, mert oly verzátus a mai modern prózában. Ok és okozat cserélődne föl. Magam is olvasó lévén, szívesen hárítom a felelősséget az olvasóra. Te, drága Olvasó, te beszélsz így, mért gondolod, hogy a könyvekben nagyon mást találnál!... A mai író nem áll fölötte az olvasónak, nem olyan valaki, aki megmondaná az igazságot, ugyanolyan tévelygő alak, mint Te, egy sorstárs, vagy ahogy Ottlik írta, egy "ürge".

Ami a példaadást illeti, az egy általánosabb társadalmi jelenség része. Úgy beszél, mint a kocsisok, mondották régebben. A hány millió kocsis országa lettünk? Régebben a művelt vagy csak a pozícióban lévő ember súlyt vetett arra, hogy választékosan beszéljen. A túróba, ez ma nincs így!

Az igaz, hogy olykor az irodalom rosszul értelmezi a korszerűséget, lemondván az ellenkezés általános kötelméről belenyugszik ebbe az "ürgeségbe", pedig a korszerűség nem a korral való föltétlen azonosulást jelenti; benne-gyökerezést jelent, nem gazsulálást. Nincs szánalmasabb, mint trendinek lenni. Trendinek akarni lenni.

Szerintem nincs obszcén szó, csak obszcén összefüggés. Egyébként hiába adnának egy tiltó listát szavakról, összefüggésekről, témákról, bármiről, dúdolva lehetne undorító, mocskos, pornográf szöveget eszkabálni. Mán ha ez volna a nemes cél... Ugyanazok a szavak, mozdulatok, melyek a pornólapokban vannak, egy szerelem csodájában megszentelődnek. Erre a csodára az irodalom is képes. Igaz, mint minden csoda, ez is ritka. Az irodalom a csoda hiányáról is beszámol.

Vagyis mindig az egészről van szó, és nem a szavak felosztogatásáról szalonképesekre és szalonképtelenekre. De hát nincsen is szalon! - Idetartozik még, hogy a magyar nyelv e tekintetben másképp viselkedik, mint Shakespeare vagy Rabelais nyelve. Arany János erotikus írói vesszejét egy titokzsebben tartotta, nem volt nyilvános. A magyar nyelv szemérmesebb, olykor prűdebb, mint az említettek. Ez esély is, nyűg is.

Ennek nem mond ellent, hogy nemzeti büszkeségünk egyik alapeleme a magyar káromkodás; hossza, leleményei, néprajzos gazdagsága, egészséges (kicsi kérdőjel) erotikája messze más nemzetek fölé emel, melyeknél nemde amúgy se volnánk alávalóbbak. Egyébként a legmélyebb gyökér, amely a hazához köt, a trágárság, olvastam valahol, talán Kunderánál. Valóban, az idegen trágárság többnyire információ, adat, s nem pedig szív és érzés.

Itt valamit meg kell jegyeznem. Hogy én úgy tanultam, hogy a káromkodás az az Isten káromlása, nem egyszerűen a csúnya beszéd, de, nézve a tudós szótárakat, ma ez általában a trágárságot jelöli. Azt a régi káromkodást, azt semmilyen formában nem tűröm, a sejtjeim nem tűrik. Fizikai rossz hallanom. Azt hiszem, még sose káromkodtam. Egy kivételt engedtek meg ezek a pápista sejtek, a tüneményes Vargha Balázs egy örökéletű kétsorosát:

Ez is tanít?
Az istenit!