Félig üres nézőtér a Katona József Színházban, de legalább Jordán Adél meztelen mellei tetszettek az unatkozó iskolásoknak

Nagy bajban van a Katona József Színház, és nemcsak amiatt, mert lebuktak: kedvezményt adtak a Gyurcsány-párt tagjainak, így próbáltak nézőket szerezni. A náluk játszott Hedda Gabler (Henrik Ibsen) unalmas és érdektelen – a nézőtér egy része pedig üres volt, a másik felében pedig (feltehetően odaterelt) gimnazisták ültek. Az viszont kétségkívül kiderült a tinédzser fiúk helyi reprezentatív felmérése alapján, hogy Jordán Adél melleit látni „nagy szám” és az egyetlen értékelhető elem számukra a kínosan unalmas előadásban. Kritika.

Manapság szeretünk ismeretlen, idegen szavakat használni szinte mindenre, így bátran állítom, modern kifejezéssel élve, hogy Ibsen karakterszörnye, a kívül gyönyörű, de belül rothadó Hedda Gabler nárcisztikus. 

Az újdonsült feleség – férjezett nevén: Hedda Tesman – gőgös, pimasz, dölyfös és azt érzékelteti, hogy mások felett áll. Azt viszont persze nem tudjuk, hogy pontosan mi az oka a nagyképűségének. Mit tett le az asztalra, azon túlmenően, hogy szép, meg hogy jól házasodott? Ibsen korában a Heddához hasonló személyiséget egyébként nihilista lázadónak hívták.

A Jordán Adél színésznő által megformált karakter temperamentumát Pattantyus Dóra jelmeztervező vörös blúzzal szimbolizálta: a vörös a tűz, a szenvedély, a szerelem, a háború színe. A jelmez és a kellék – a feszültséget egy pisztoly szemléltette – meghatározta a színmű egészét. Annak ellenére, hogy Hedda egy szexuálisan túlfűtött tekintélyes asszony álcáját viselte – a mű egy pontján félmeztelenül villogtatta a melleit – Ibsen női szörnykaraktere valójában üres. Idegei pattanásig feszülnek, elfojtja érzelmeit, gondolatait, hiába az okos és intelligens, biztató jövő előtt álló férje, az asszonynak több kell. Hedda a boldogság vékony fátyla alá bújva hamis illúziókkal, furfangos manipulációkkal eteti be áldozatait, akiket aztán brutális módon kivégez. A volt szerelme felbukkanása fékezhetetlen féltékenységet ébreszt benne, vad játékba kezd, a macska-egér harc azonban mindkettőjük számára tragikus véget ér.

Kétes érzéseket ébreszt bennem az az alkotói döntés, amely értelmében Ibsen négy felvonásos darabját erősen megcsonkítva, a cselekmény egészét egy másfél órás estébe sűrítették bele. 

Vitatott elhatározás, mert ez már súrolja a műgyalázás határát, ugyanakkor a határozott szelektálás, némiképp elviselhetőbb végeredményt kerekített. Lévén, hogy maga az előadás - maga a dögunalom.

Már a kezdet kezdetén, az első másodpercben a tetőponton vagyunk. Tombol a feszültség, szakad a cérna, ám vékony szálai mégis olyan masszívnak bizonyulnak, hogy kilencven percig nem szakadnak el, sőt még meg is lazulnak. A feszültséget nehéz másfél órán át tartani és nem is igazán tudtak megbirkózni ezzel az alkotók. A nézőtéren ülő fiatalok mindenesetre rendületlenül nyomkodták a telefonokat.

Feszélyezett a pisztoly megjelenése is. A prospektusban nem tüntették fel, hogy szerepet kap a darabban egy fegyver – gondolva azokra, akik nem ismerik a művet –, pedig az eszköz látványa és hangja érzékenyen érintheti egyes nézőket. Tény:

nem volt túl kellemes érzés, amikor Jordán Adél a pisztoly csövét a nézők, majd maga felé fordította.

 

Üres sorok a nézőtéren, kínos szövegmondás - és unatkozó iskolások. Unalmuk azonban nem érdektelenségükből következett. Igaz, Jordán Adél melleinek örültek.

Azok legalább tetszettek nekik…