Mefisztóland: ügyetlen próbálkozás a Gothár-féle zaklatás, az eltussolás-botrány és a DK-kedvezmény után

A Katona József Színházban jártunk. Elmondjuk, mit láttunk és milyen volt.

Új színházi műfaj született a Katona József Színházban: a politikai színház – nyomdafestéket nem tűrő hangvételben acsarkodik a hatalommal. Olyan ez, mint amikor a tinédzser összeveszik a szüleivel, mert nem veszik meg neki a legújabb iPhone-t. A gyerek dühében toporzékol, üvölt és mindennek elmondja az őseit. Persze a rágalmakat nem gondolja komolyan, csak az indulat beszél belőle. A Katona József Színházban játszott Mefisztóland című darab számomra az előbb említett példát modellezi. A darab alkotói a dühöngő gyereket szimbolizálják, az őket körülvevő díszlet és hangulat pedig a szülőt, akinek a gondviselése alatt felnőttek. Minden gyerek életében van egy időszak, amikor haragszik a szüleire – számukra most jött el ez az idő. Kritika.

A darab rendezője, a pletykák szerint többségében külföldön tartózkodó, Dömötör András eredetileg a 2015/16-os berlini Maxim Gorki Theater felkérésére írta többed magával a Mefisztólandet. A tavasszal bemutatott változat azonban kifejezetten a Katona József Színház számára készült új formában, új karakterekkel és aktualizált tematikával. 

Szó mi szó Dömötör András rendezése nem igen tör művészi magaslatokba, a Mefisztólandnak egyetlen célja van, hogy 

a cirkuszi bohózatba csomagolt kormánykritikus véleményeknek hangot adjon.

A MAZOCHIZMUS ÉS A POLITIKAI SZIMBOLIZMUS

A Mefisztóland című darab során a főváros egyik nagynevű színházában dolgozó színművészek életébe, dilemmáiba nyerhetünk betekintést. A díszlet megidézi a szereplők hangulatát: pontosan úgy néz ki, mint a csinn-bumm cirkusz – vörös és fehér felfestések, a tükrök és a forgó színpad a vásári karusszelt idézi. A színpadkép jelenetenként változik, hol teljesen elfordul, hol csak félig. A néző az intenzív forgást látva hajszál híján dúdolni kezdi a ’80-as évek egyik nagy popslágerét a Dead or Alive-tól.

Az alaphelyzet a következő: Mefisztóland fővárosának ünnepelt színházából mennie kell az eddigi igazgatónak, a vezetés élére a politikai elit választ megfelelő személyt Pásztor (Máté Gábor) személyében.

A darab alkotói azt állítják, hogy Mefisztólandben nagyon nagy baj van – mindennel, de legfőképp a színházakkal, mert már nem szabadok.

Dömötörék „szolid” nyitójelenettel vezetik fel a történetet, egy csupasz férfi feneket mutatnak a nézőknek. A férfi a színpad közepére sétál, egyenesen a körülötte fetrengő meztelennek tűnő színészek gyűrűjébe, majd az egyik lábára művészien magas sarkú cipőt húz és megáll. Még mielőtt azt hinnénk, hogy ez már a darab, rájövünk, hogy amit látunk, az valójában színház a színházban. Jön a gépi vastaps, ezt követi a meghajlás, aztán köntösbe burkolódzva Mészáros Béla, a társulat – titkon – homoszexuális színésze petíciót olvas fel a közönségnek. A kérelemből kiderül, hogy a társaság nem örül az új igazgató, Pásztor érkezésének, ezért társadalmi összefogás keretében kísérletet tesznek a nem kívánt vezér elijesztésére.

Azonban Pásztor nem az az ijedős fajta, így a társulat ellenszenve könnyedén lepereg róla. A vidékről származó nagydarab férfi annyira jól fekszik a hatalmi elitnél, hogy csak miatta módosították az oktatási törvényt – így lehetett belőle egyetemi tanár. A színházat is magának érzi, be is vallja: 

mióta övé az intézmény, minden reggel valamelyik szék huzatába törli az orrát.

A jelmeztervezők az új igazgatót és sleppjét pont olyan színben ábrázolják, amilyenben szerintük ők a világot látják: talpig rózsaszínben. Ezzel szemben a színházban dolgozók pirosban feszítenek, jól elkülönülve a hatalmi elittől.

A teátrum nemcsak személyi szinten, hanem szellemiségében is változik, hiszen a nemzeti érzelmek kerülnek előtérbe. Pásztor nem a szavak, hanem a tettek embere, ezért a vele ellentétesen gondolkodókat elkezdi szép sorjában kirugdosni. 

Mikor magához hívatja a liberális dramaturg kislányt, hogy közölje vele a hírt, véletlenül többször is meglegyinti őt az asztalát díszítő műnövénnyel. A szörnyű tett elkövetése után a bocsánatáért esedezik, sőt: a mazochista Pásztor, bőrövét a dramaturg kezébe nyomva, rózsaszín fűzőben kergeti végig a színpadon, bozontos ősz haja csak úgy leng a menetszélben. Pásztor azért könyörög a dramaturgnak, hogy verje el. A lány pedig engedelmeskedik neki és hosszú percekig veri az új színházigazgató hátát.

AZ IDEGBETEG RENDEZŐ, A HOMOSZEXUALITÁS ÉS AZ ÁLLAMILAG TÁMOGATOTT FILM

Pásztor érkezésekor épp Klaus Mann Mefisztóját próbálják a színházban. (Micsoda véletlen: amikor Alföldi Róbert mandátuma lejárt és nem ő nyerte a pályázatot a Nemzeti élére, 2013-ban, az utolsó hetekben Alföldi Róbert, 10 darab előadás kedvéért, megrendezte Klaus Mann Mephistóját, pontosabban a regényből készített, kínos és agyonaktualizált adaptációt.) A darab rendezője azonban a próba alatt idegösszeomlást kap és ordenáré módon üvöltözni kezd. Elmondása szerint minden rosszért, ami történik a színház és környékén, a rendszer és az állam a hibás. Diktatúra van! Hiába mászkál tüntetésekre, csak könnygázt kap a szemébe, más nem történik.

Az idegbeteg rendező tehetetlenségét szimbolizálva kórházba kerül, mert nyaktól lefelé lebénul. A kórházi dolgozók természetesen rá sem hederítenek, nincs rá kapacitásuk, ugyanis egy ápoló jut minden osztályra. Szobatársa az agymosott, köztévéből tájékozódó, „egybites”, hatalmas horogkereszttel és SS jellel kidekorált Nagy Ervin. Az őrült rendező csak arra vár, hogy a „rendszer zombija” élve felfalja őt – ezt élőben közvetítené a Facebook-on, hogy minél több ember lássa – azonban csodák csodájára 

Nagy Ervin karakterébe több emberség szorul, mint őbelé: önzetlenül segít neki, amikor szüksége volt rá.

A történetet színesíti a társulat sztárszínészét játszó Takátsy Péter homoszexualitása és az, hogy titkon viszonyt folytat férfi partnerével, Mészáros Béla karakterével. A rémképektől gyötört sztárszinész a darab végére feladja a rendszer elleni harcot, elege lesz, külföldre emigrál – ott sokkal jobb, mint Mefisztólandben – és szaunamesterként új karrierbe kezd.

Ami egyeseknek teher, az másoknak boldogság. A sztárszínész távozása ugyanis igencsak jól jött egykori szeretőjének, nemcsak, hogy nagyobb szerepekhez jutott, de megismerkedik egy fiatal kis színésznőcskével, akinek hála a darab végére kigyógyul a homoszexualitásból.

Csodák mindig történnek!

Mondjuk ehhez a pálforduláshoz szükség volt a Mefisztó próbáin használt fehér díványon talált foltok eredetének találgatására is. Szakszerűen megállapították róla, hogy ejakulátum, amely a társulat homoszexuális színészeitől származhat. (Bár a privát véleményem az a fentiek ismeretében, hogy valószínűleg csak Pásztor fújhatta bele az orrát.)

A színházi életképek mellett fut egy párhuzamos történetszál is a darabban, amely egy filmforgatás történetét meséli el. Állami pénzzel teletömött Holokauszt-filmet készítenek. Volt zsidózás, nácizás… Pár jelenettel később megjelent a színen maga Hitler is, akit az Elnök egyik gyermekének keresztapja személyesített meg. Nem zökkenőmentes a közös munka, nem hajlandó eljátszani a náci vezér öngyilkosságát, mert keresztény és tiltja a vallása. A jelenet tetőpontja, hogy a színész papot hívat a gyártással, de csak telefonon és úgy gyónja meg a bűneit.

Értjük, persze, hogy értjük a - persze gyáva - célzásokat. Tegyük hozzá: annak különös bája van, hogy az a Katona próbál ilyen darabokat gyártani, amelyiket nem is olyan régen városszerte így becéztek: Katona József Zaklatószínház.

ÖSSZEGZÉS

Úgy érzem, kezdek belefásulni a liberális elit „nyomorúságáról” szóló színdarabokba. (Fájdalom, a közönség is, amely szépen szivárog kifelé a kínos unalommal csordogáló "előadásról".) Mióta világ a világ, a belpesti színházak örömmel szolgálják ki a baloldali – politikai – elit elvárásait. Ugyanakkor a darabban nemcsak a politika-vonal volt meghatározó, hanem az is, hogy a liberális elit a sérelmeit így próbálta feldolgozni, kibeszélni. Szerintem ahelyett, hogy ekként próbálják feldolgozni a lelki sérüléseket, 

menjenek el inkább pszichológushoz.