2004 - szex a moziban

Hogy mit, illetve kit láthatunk a filmvásznakon, nagy hatással bír egy-egy korszak szexuális kultúrájára és ideáljaira. Míg Hollywood idén is a kivillanó mellek és sokatmondó pillantások politikájánál maradt, Európában akadt pár értékelhető próbálkozás a filmvásznon látható szenvedély felizzítására. A cannes-i filmfesztiválon pedig mindenki Michael Winterbottom vágatlan szexjeleneteket tartalmazó elégiáját, a Kilenc dalt akarta látni.

Az angol Michael Winterbottom napjaink egyik legelfoglaltabb rendezője, hiszen évi egy-két filmmel jelentkezik, amelyek ráadásul műfajilag teljesen eltérőek. Nálunk még kettővel korábbi berlini díjnyertes filmje, az afganisztáni menekültekről szóló Ezen a világon volt látható az Európa Filmhéten, de közben a tavalyi velencei filmfesztiválon már bemutatásra került a Code 46 című futurisztikus szerelmi történet Tim Robbins és Samantha Morton főszereplésével. A dömping kapcsán senki sem számított arra, hogy Winterbottom utolsó pillanatban elkészült zenés-erotikus filmje fogja az idei cannes-i fesztivál szenzációját szolgáltatni.

A Kilenc dal egy angol fiú (Kieran O'Brian) és egy amerikai lány (Margo Stilley, a 21 éves diáklány csupán pár napig tudta megtartani inkognitóját) szerelmi története a végsőkig lecsupaszítva, amely imitáció és vágási trükkök nélkül mutatja be a két fiatal szeretkezéseit kilenc zenei betét (többek között a Franz Ferdinand, a Dandy Warhols, Primal Scream és a Super Furry Animals koncertjelenetei) között. A szex és rock'n roll mentén létrejött különös vállalkozás nem a vágatlan szexjelenetek miatt forradalmi jelentőségű, hanem, mert Winterbottomnak sikerült kiküszöbölnie, hogy az együttlétek túl alpáriak és gusztustalanok vagy éppen túlságosan kiretusáltak és tökéletesek legyenek. A Kilenc dal ennek köszönhetően nem öncélú paráznaság, hanem egy romantikus történet valós és érzéki jelenetekkel, ezt a szigorúságáról híres brit korhatárbesorolók is felismerték, így a film vágatlanul kerül bemutatásra Nagy-Britanniában márciusban. Hozzánk a tavasz folyamán érkezik, és az [origo] Filmklub is műsorára tűzi majd.

Tavaly Cannes-ban hasonló sokkot, de lényegesen kevesebb lelkesedést váltott ki Vincent Gallo egotripje, a The Brown Bunny. Egy kiégett motorversenyző (Gallo) utazása során élete nagy szerelmére, Daisyre (Chloe Sevigny) emlékszik, aki a film végén egy igen tisztességes orális örömben is részesíti a színész-rendezőt a kamerák szüntelen jelenlétében. Az ominózus jelenet nem mentette meg a filmet attól, hogy minden idők legrosszabb cannes-i versenyfilmjének, Gallót pedig perverz magamutogatónak bélyegezzék a kritikusok. A film idén nyáron alaposan újravágva végül mozikba került az USA-ban. Az új változat kedvezőbb fogadtatásban részesült, a hírhedt szájjal kedveskedés pedig óriásplakátokon sokkolta tovább a Los Angeles-ieket. Európa legtöbb országában időközben túlélték a mozibemutatót, nálunk egyelőre még nincs forgalmazó, aki bevállalta volna.

The Brown Bunny - Vincent Gallo és Chloe Sevigny

Megérkezett viszont a magyar mozikba idén Az utolsó tangó Párizsban legendás rendezőjének, Bernardo Bertoluccinak az Álmodozók című nyálcsorgatása, amelyben egy vérfertőző francia testvérpár (Eva Green és Louis Garrel) egy művészlakás díszletei között vezetik be amerikai kortársukat (Michael Pitt) a forradalmiság szexuális vetületeibe. Az utcákon időközben zajlanak a '68-as párizsi diáklázadások, ám a filmnek ez csak elnagyolt hátterét adja, mivel a rendező elsősorban a fiatal testek buja tobzódására koncentrál, és nem sikerül meggyőznie a nézőt, hogy valóban lenne egy történet a tarsolyában, amit elmesélni kíván.

Álmodozók - Michael Piit, Eva Green és Louis Garrel

Az Álmodozók szigorú NC-17 korhatár-besorolással került bemutatásra az Egyesült Államokban, ahol továbbra is elsődleges az üzleti megközelítés, és a forgalmazóknak eszük ágában sincs kockáztatni, hogy egy-egy sikamlós jelenet vagy egy bevillanó nemi szerv látványa miatt filmjüket száműzzék a tinédzser- és családbarát multiplex-láncolatok és a Blockbuster videotékák kínálatából. Ennek köszönhetően a bátor embernek tartott Oliver Stone is visszavonulót fújt, és a Nagy Sándor, a hódító-ban biszexuális főhősét csupán a hitvesi ágyban engedte szabadjára. Az egyébként többnyire dicsért történelmi hűség így meglehetősen visszás maradt, de ez csak egy az ezer sebből vérző film problémái közül.

Nem kellett azonban félteni a spanyol mestert, Almodóvart ebből a szempontból, hiszen miután szolidabb filmjeivel (Mindent anyámról, Beszélj hozzá) meghódította az egész világot, idén visszatért a gyökerekhez, és egy feje tetejére állított film noir-t forgatott, amelyben a katolikus egyház is kapott hideget - de főleg meleget. Az ember, aki felfedezte Banderast, ezúttal az idén üstököskarriert befutó Gael García Bernalt rendezte transzvesztiként, egy szál alsógatyában és meglehetősen forró homoszexuális jelenetekben, de a rendező és sztárja is jól jött ki a kalandból, hiszen mindkettőjüknek jutott bőven a Rossz nevelés elismeréseiből.

Rossz nevelés - Fele Martínez és Gael García Bernal

Az Odeon jóvoltából ráadásul idén két régi klasszikus Almodóvar-film is a mozikba került 2004-ben, a Szenvedélyek labirintusa csak erősebb idegzetű rajongóknak ajánlható, A vágy törvénye azonban a rendező első fénykorának kiváló darabja, és a Rossz nevelés egyértelmű előképe.