Hámori Gabriella: Mindig kell egy lány...

Hámori Gabriella a rendszerváltás óta az első magyar színésznő, akinek pályája a klasszikus hollywoodi sémát követi. Sikeresen debütált egy független film főszerepében (I Love Budapest), majd emlékezetes karakterszerepeket vállalt egy kosztümös regényadaptációban (Jadviga párnája), egy kommersz komédiában (Valami Amerika), egy elhibázott remake-ben (Magyar szépség) és egy kultuszfilmben (Szezon) is. Az Állítsátok meg Terézanyut! című romantikus vígjátékban kapta meg első sztárszerepét: folyamatosan a vásznon volt, az ő szemén keresztül ismertük meg a történetet. A film DVD-megjelenése ürügyén ültünk le beszélgetni a 26 éves, csodaszép színésznővel.

- Hogyan kaptad meg a szerepet?

- Amikor eljöttem a szereplőválogatásra, megkérdeztem, hogy milyen szerep ez a Terézanyu, mert akkor én nem olvastam a könyvet. Elmondták, hogy ez egy harmincas nő, aki egyedül van, se munkája, se pasija, és semmi önbizalma. Akkor úgy gondoltam, hogy ez egyáltalán nem én vagyok, de azért végigcsinálom ezt a castingot. Mert mondták, hogy vannak kisebb szerepek a filmben, és arra bazíroztam, hogy majd valami kicsit hátha hozzám vágnak. És ezért tényleg villámcsapásként ért. Tudom, mindig ezt lehet hallani: "És annyira, de annyira meglepődtem, hogy én kaptam!" - de tényleg meglepődtem. Éppen egy bútorüzletből jöttem ki, amikor csörgött a telefon a Hungária körúton. Gyorsan lementem az egyik mellékutcába, hogy ne legyen zaj, és letárgyaltam, hogy nem biztos, hogy ezt én el szeretném játszani. Mert azt éreztem hogy ehhez én még kislány vagyok és mert azt hittem, hogy ez egy blődli közönségfilm lesz.

- De nem az lett.

- Nem, és nagyon örülök, hogy nem az lett. Még mindig azt gondolom, hogy fiatal voltam a szerephez, de nagyon büszke vagyok erre a munkára. Sok dologról az a véleményem, hogy nem így kellett volna játszani. De ez már arról szól, hogy hogyan tanulom meg a filmszínészetet. Az a baj, hogy ezt nem tanítják a főiskolán, és ezért csak kísérletezéssel lehet megtanulni.

Színházban az ember el van kényeztetve tűpontosan megszerkesztett szövegekkel. Filmen még nem találkoztam ilyennel. Hol jó barát, hol ellenség a szöveg. Sok egyenetlenséget kell színészi játékkal megoldani. Jó arányérzékkel kell adagolni érzelmet és humort és tárgyilagosságot. Egy ilyen hamupipőke-történetnél - mivel ilyet sose csináltam -, nem tudtam mik az igények. Mitől lesz valami népszerű? Attól, hogy édesen, üdén eljátszunk és aztán sokat népszerűsítünk egy filmet? Nem egészséges, ha a színész erre is gondol. Megfagyaszthatja a játékkedvet. Emiatt bennem eldőlt: igazán, nagyon szerettem ezt játszani, de nem akarok sok népszerű filmben szerepelni, mert olyan dolgokat is megkíván, amit én nem tekintek hivatásomnak. Ilyen például a sajtó-része a filmnek. Tudom kezelni, de nem szeretem. Remélem, nem vagyok túl lehangoló, hogy ilyeneket mondok. Ez csak egy része az igazságnak, hiszen jó is volt a patikamérlegen méricskélni.

Kellett a filmben bohóckodni, már-már a hazugságig, de pont megállni a szakadék szélén. És aztán ezt ellenpontozni kellett. Egyszerű képlet, de itthon nem nagyon készülnek ilyen filmek, úgyhogy mégis nehéz volt.

Az volt az egyik, amit nagyon élveztem, amikor ülök a barátnőkkel konyhában, miután a Csányi Sanyival megvolt a szakítós jelenet, és semmi nincs, csak közelít Katára a kamera, és ő sír. Emlékszem, hogy például akkor gondoltam azt, itt most biztos nem szabad megmozdulni, ki kell bírni mozdulatlanul, kellőképpen ellazulni és sírni.

Állítsátok meg Terézanyut! | Nézz még több képet a filmből!

- És az ilyen érzelmes, sírós jelenetekre hogy szoktál felkészülni? Igaz, hogy ilyenkor segítségnek mentolt használnak a színészek?

- Úristen, én nem használok mentolt, de nem is ismerek olyat, aki használ! Hazai színész rendesen megdolgozik a könnyeiért. Ez a szakmája. Egyszer, emlékszem, forgattam valami filmet, és akkor azt mondták, hogy "adjátok be neki a glicerint", és be akarták adni az ablaküvegen, és teljesen kiakadtam. A színházban mindennapos, hogy a próbán egy színész sír, ez nem akkora nagy kunszt. Az emberek azt gondolják, hogy a színészek ilyenkor nem tudom, mit csinálnak...

- A kiskutyájukra gondolnak...

- Például. De sokszor az a nagyobb kihívás egy színésznek, ha a rendező azt mondja, hogy most ne bőgj. Hogy feszültség legyen egy helyzetben, az emberben könnyek nélkül. - ez például sokkal nehezebb dolog, mint sírni.

- És könnyen ki tudsz jönni ebből? Például láttalak a Sirály-ban, és feltűnt, hogy amikor már tapsra jöttetek ki, még akkor is egy kicsit fel vagy kavarva.

- Azt hiszem, mindenkinek gyűrött az arca a tapsnál, látom, ahogy egymásra nézünk. Hát igen, vannak olyan előadások, amikor az embernek nehezére esik, és ha a taps, mondjuk, három turnusban megy le, kimész-visszajössz, kimész-visszajössz, akkor a harmadik már oldott tud lenni. Ilyenkor örülsz annak, hogy összenézhetsz azokkal az emberekkel, akik az előbb néztek. Az nagyon szép, amikor farkasszemet tudsz nézni velük.