Rajk Lászlóék sírjánál

 

Irodalmi Ujság

Meghajtjuk előttetek a gyász lobogóit, elvtársaink!

Meghajtjuk előttetek a fejünket, testvéreink.

Iszonyatos a ti sorsotok: ennek az ügynek a nevében taszítottak benneteket a halálba, amelynek egész életeteket szenteltétek. Nem volt könnyű a spanyol zsoldos, a náci hóhér puskacsövével szembenézni: ti vállaltátok ezt. De mit érezhettetek akkor, amikor a legszentebb eszme nevében dobták nyakatokba a hóhérkötelet?

Iszonyatos a ti sorsotok és iszonyatos a mi lelkünk győzelme, nem a mi kezünk nem véres, nem mi koholtuk a vádakat és nem mi mondtuk ki az ítéletet. De elhittük a hazugságok hazugságait, elhittük és magunk is ismételjük, együtt csaholtunk a csahosokkal, együtt kiáltottunk halált azokkal, akik tudva tudták, hogy hazudnak. Lehet, hogy ti megbocsáttok nekünk, mint ahogy életben maradt társaitok is megbocsátanak, mert hittünk, mert félrevezettek minket. De mi soha, soha nem bocsátunk meg önmagunknak.

Nehéz itt állnunk a sírotok mellett. Lélekben esedezni a bűnbocsánatért. Felidézni az arcotokat, amely megtisztultan a rákent gyalázattól, a halál torzító merevségétől hét esztendő messzeségéből most fiatalon és kedves mosollyal kísért a szemünk előtt. Emlékszem, Rajk László: 46-ban vagy 47-ben a Rákóczi úton láttalak: fiatal házasként sétáltál ott egyik vasárnap a feleségeddel.... Emlékszem, Szalai András: a galyatetői üdülőben ott ültél a szomszéd asztalnál... Hány évesek lennétek?... Harmincöt?... Negyven?.... Negyvennégy?... Mekkora gyerekeket hagytatok itt? Félévesek, kétévesek, ötévesek? Hány boldog órával, hány elcsókolatlan csókkal, hány eldalolatlan dallal adósotok az élet, - örökre, törleszthetetlenül...

Iszonyatos! Iszonyatos!

Október 6-án temetünk benneteket. A nemzet gyásznapján. Akkor, amikor Aradon tizenhármat a legjobbakból halálba küldött a császári parancs. Éppen száz esztendő telt el a két vérengzés között. Tudjuk, mi történt a száz év alatt. Tudjuk a történelem mozgását, az idők változását, a különbségeket. De tudjuk és kimondjuk - a hasonlóságok is! Akkor is öltek, most is öltek, akkor is ártatlanokat, most is ártatlanokat. Akkor a habsburgi önkény, most a sztálini önkény. Lehet-e "kedvesebb" nekünk az utóbbi, mint az előbbi?

Az aradi hurkok a nemzet nyakán szorultak, az aradi golyók a nemzet szívét találták. Az ártatlanul kiontott vér a nemzet szabadságának fájára hullott. Akkor is, ma is. Nem akarok sebeket feltépni. De lehet-e feltépni a sebet, amely még be sem gyógyult? Lehet-e üszköt hagyni a sebben, hogy pusztítsa az egész testet? Beszélnem kell, nem hallgathatok. Emléketek, sírotok, sorsotok kötelez.

...

De ha van, ami a gyász színénél is feketébb, a véretek vörösénél is lázítóbb, akkor az ez, hogy mindmáig nem történt meg a méltó felelősségre vonás. Nem tudok bölcs lenni, sem higgadt, sem mértéktartó, elvtársak, a sírotok mellett állok! Idézve a tegnapot, szemlélve az életet, a mát, van-e hitünk jövendőben? Erről is beszélni kell itt és most.

Nagy Imre is ott volt

Ha nem volna, ha meghalt volna, ha eltemettetett volna - s ez sem volt lehetetlen -, akkor ma nem állnánk itt, akkor ma nem jöttetek volna el ebbe a temetőbe. Akkor temetőkert árkába löktük volna magunkat, barlangok odvába sodort volna minket az önnön szégyenünk. Hit! Hányszor elmondtak, elkoptattak, szétrágtak, hányszor visszaéltek veled, hányszor öltek-ölettek a nevedben?

Irtózom immár a frázisoktól. Miért hiszünk hát mégis?
Segítsetek beszélni, vallani, halott testvérem. Mert - ó, gyász, szégyen, gyötrelem, önvád gyalázat és mégis így van: - ti segítettetek a tisztultabb hithez bennünket.

A ti sorsotok felismerése ölte ki belőlünk a vakhitet. A ti sorsotok felismerése fordított szembe minket a magunk vétkével és a zsarnokok korbácsával börtöneivel, fegyverével is. A ti sorsotok felismerése fordított szembe minket a magunk vétkeivel és a zsarnokok korbácsával börtöneivel, fegyverével is. A ti tragédiátok tanította meg; soha mást, mint az igazat, soha - se a kínvallatás kényszeréből, se vélt, se téves "ügyszeretetből" - soha - se a kínvallatás kényszeréből, a ti tragédiátok tanít és kötelez emberségre és magyarságra, igazságra és szabadságra.

Nem fogadkozom, nem ígérgetek, nem esküdözöm. (Ó, sírnál tett hamis eskük, de a fülünkbe dörömböltök még máig is!) Nem mondom azt, amit a mártíroknál szokás: hogy nem haltatok meg hiába. Mert nem kellett volna, mert nem lett volna szabad meghalnotok. Nem mondok többet, nem is mondhatok, csak kimondhatatlan keserűen, kínlódva, halkan ezt: a mi életünk most már csak annyit ér, amennyit jóvá tud tenni a ti halálotokból...

Méray Tibor

Méray Tibor 1924-ben született. A Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-latin szakán végzett. 1946-tól a Szabad Nép munkatársa, kulturális rovatvezetője, koreai, majd berlini tudósítója. 1947-1948-ban a Csillag felelős szerkesztője. 1953-1954-ben az Írószövetség párttitkára. 1953-ban Kossuth-díjat kapott. 1954-1955-ben a Szabad Nép szerkesztőbizottságának tagja. Csatlakozott a Nagy Imre körül kialakult pártellenzékhez. 1954 októberében a Szabad Nép, majd 1955-1956-ban az Írószövetség párttaggyűlésein, illetve 1956. június 27-én a Petőfi Kör sajtóvitáján tett felszólalásaiban támogatta a Nagy Imre-politikát. 1955-ben állásából elbocsátották. 1956-ban a Béke és Szabadság munkatársa. 1956. október 26-án cikke jelent meg a Népszavában, amelyben kiállt Nagy Imre mellett. 1957-ben a megtorlás elől Jugoszlávián keresztül Párizsba emigrált. 1959-1963 között a brüsszeli Szemle munkatársa, 1962-től a párizsi Irodalmi Újság szerkesztője, 1971-től főszerkesztője. Kezdetben Asbóth Elemér álnéven publikált. Az emigrációban sokat tett a forradalom örökségének ápolásáért. A PEN Exil párizsi csoport alelnöke, a pontoise-i Pissaro Múzeum alapítója.

Rajkék temetése a Szabad Neten:

Soha többé!

Visszaemlékezések

Utolsó őszinte beszélgetés Rajk Lászlóval

Emlékül örök figyelmeztető

Háy Gyula: Miért nem szeretem?