Joss Stone disszidál, Nick Cave kapuzárás előtt

Bár az akcentusát is megváltoztatta, ettől még senki sem tartja amerikainak Joss Stone-t, aki szerencsétlen csillagzat alatt született harmadik lemezén nem tudja beváltani az ígéretét és megmutatni az igazi énjét. Nick Cave és a torschlusspanik igazi mocskos rocklemezt szült, míg az LCD Soundsystem tovább megy a maga útján a punk szellemiségű diszkójával. Ezenkívül Tracey Thorn, Type O Negative, !!! a lemezajánlóban.

Joss Stone: Introducing Joss Stone

Várakozások: Bár még mindig nincsen húszéves, a többszörös Grammy- és Brit-díjas brit soulénekesnő már a harmadik albumával jelentkezik a héten. 16 éves korában megjelent debütáló lemeze rögtön siker lett az Atlanti-óceán mindkét partján, és ezután már komoly várakozás előzte meg Stone második albumát, a 2004 őszére elkészülő Mind, Body & Soul-t. Ezzel túl is tett az első lemez eredményein, és ennek köszönhetően ő lett az addigi legfiatalabb énekesnő, aki a brit lemezlista első helyéig jutott. Azóta Joss Stone egyértelműen a legnagyobb angol sztárok egyike, az amerikai előadókat megszégyenítő énekhangjáról ódákat zengtek a hozzáértők, és idáig nem kevesebb, mint nyolcmilliót adtak el első két albumából világszerte, ő maga pedig olyan R&B legendákkal léphetett föl együtt, mint James Brown, Stevie Wonder vagy Sly Stone, de dolgozhatott együtt Herbie Hancockkal és John Legenddel is. Azóta viszont inkább rossz irányt vettek a dolgok: Stone úgy döntött, hogy felnőtt és kialakult személyiségként már nem a zeneipar bábja csupán, hanem megteheti, hogy végre a saját útját járja, ám eddig ez annyiban nyilvánult meg, hogy kis túlzással botrányos viselkedett a Brit Awardson, és amerikai akcentussal válaszolt az újságírók kérdéseire. Másrészt új megjelenése sem nyerte el a nagyközönség tetszését: új albuma megjelenésére szőke tincseit vörösesbarnára festette, és nőiesebb miniruhákat kezdett hordani (vagyis most van nagyjából abban a fázisban, amiben Christina Aguilera volt a Dirrty idején). A múlt héten pedig két és fél órát késett egy londoni koncertjéről, ahol széteső produkcióját az amúgy is felhergelt közönség füttykoncerttel jutalmazta.

Eredmény: Bár a cím megtévesztő (debütáló lemezeket szoktak így elnevezni), Stone egyáltalán nem véletlenül adta ezt az albumnak, mondván, hogy ez a lemez mutatja majd meg az igazi Joss Stone-t, az előző két lemez még inkább a lemezbusiness dörzsölt profijainak munkája volt. Az énekesnő csak arról feledkezik meg, hogy a popzenében néhány hónap is nagy idő: ma már ugyanis egyértelműen Amy Winehouse a legünnepeltebb énekesnő a szigetországban, akinek nemcsak, hogy jó hangja van, de mellette még dalszerzőként is különb, mint Stone, ráadásul egyéniségként is sokkal izgalmasabb. Szegény Joss ráadásul azt a hibát is elkövette, hogy nyíltan leszólta előző két lemezét, és ezzel kicsit furcsa helyzetbe hozta azt a több millió embert, akik megvásárolták és szerették is azokat. Főleg, hogy ez a mostani anyag igazából semmi egyénit nem tartalmaz, szabvány, amerikai pop-R&B-t viszont dögivel. Aki eddig nem tudta, hogy milyen is valójában Joss Stone (a hangját leszámítva), ebből sem tudhat meg sok mindent róla. Profin végigénekli a számokat, de hiába jó soulénekesnő valaki technikailag, ha maga a szigorúan vett soul, a lélek pont hiányzik belőle. Csak remélni lehet, hogy a jövőben ügyesebben használja ki az adottságait.

Kiknek ajánlható: R&B-rajongóknak, de Alicia Keys trónja nem forog veszélyben.

Olyan, mint: Egy amerikai souldíva, akit pisztolyt a fejéhez nyomva kényszerítenek az éneklésre.