„A katasztrófát megelőző napokban az idő rendkívül fülledt és forró volt, de gondolni sem mertük volna, mekkora veszély közeleg. Érezni lehetett azonban valamit az emberek viselkedésében, akik szokatlanul nyugtalanok voltak a tragédiát megelőző éjszaka, még verekedések is kitörtek az egyik esti filmvetítésen. Hazafelé menvén egy halastó mellett haladtam el, és láttam, amint a halak – vélhetően a talaj hőmérsékletének emelkedése miatt - kiugráltak a vízből.
Azon az éjszakán nem tudtam jól aludni, éppen hogy csak szundikáltam. Ebből a szendergésből hirtelen egy vakító fény riasztott fel, olybá tűnt, mintha villámlott volna. A szokatlan jelenséget zúgó hang kísérte, azt hittem tombol a szél odakint, de a levegő mozdulatlan volt. Valósággal sokkot kaptam, felébresztettem a feleségemet, majd a papucsba belebújva a bejárat felé vettük az irányt. Mire elértük volna az ajtót a föld mozogni kezdett.
Az épület annyira imbolygott, hogy nem tudtunk kijutni a házból. Visszamentünk, és megkapaszkodtunk az ágyban. Eközben az ablakon kitekintve láttuk a fákat, amint vadul előre és hátra dülöngélnek. Kevesebb, mint egy perc múlva a mozgás abbamaradt és végre kimehettünk a szabadba.
Az udvarra érve döbbenetes látvány fogadott: az összes körülöttünk lévő építmény a földdel vált egyenlővé."
A fenti idézet egy szemtanú beszámolójából származik, és kiválóan érzékelteti, milyen borzalmakat kellett megtapasztalniuk a múlt század egyik leghatalmasabb természeti katasztrófáját túlélt embereknek. Kínában nem számítanak szokatlannak a pusztító erejű földrengések, elsősorban amiatt, hogy az ország az indiai és az eurázsiai lemezek találkozásánál fekszik. Az indiai lemez évente mintegy 50 milliméterrel mozog észak felé, és a feszültség földmozgásokban pattan ki.
A gyakori földrengések a kínai kultúrára is hatással voltak. Az ókori kínai filozófusok magyarázata szerint az újra és újra megismétlődő elemi csapásokat a világegyetemet alkotó alapanyag, az éltető energia (csi) korlátozása okozza. Az első földrengés-megfigyelő berendezést, amelyről leírás maradt fenn, egy Csang Heng nevű kínai tudós készítette 132-ben. A készülék állítólag képes volt távoli, nem érezhető rengések jelzésére, de működési elvéről nem maradt fenn adat.
Egy ilyen földmozgás sújtott le 1976 júliusában a Hebei tartományban található Tangsan városra. A Pekingtől nagyjából 150 kilométerre található település több mint egymillió embernek adott otthont a földrengés előtt. Bár az ilyen jellegű eseményeket lehetetlen pontosan előrejelezni, akadtak előjelek: a háziállatok nem ettek, hanem izgatottan rohangáltak fel-alá a házak udvarán, a menyétek és egerek kétségbeesetten kerestek búvóhelyeket, de a leírások alapján még az aranyhalak is igyekeztek kiugrani az otthonukként szolgáló akváriumból. A kutakban hol számottevően megnőtt, hol jelentősen csökkent a vízszint, akadt olyan falu, ahol gáz tört elő a víznyerő helyről.
Hetekkel a katasztrófa előtt több kutatóintézet jelentése alapján a Kínai Szeizmológiai Intézet munkatársa, Wang Csengmin arra figyelmeztetett, hogy július 22. és augusztus 5. között komoly földrengés rázhatja meg Tangsan térségét.
Nem sokan hallgattak azonban a szakember figyelmeztetésére.
Kivételnek számított a Tangsantól 115 kilométerre fekvő Qinglong megye, amelynek vezetője komolyan vette a jelzést, és megkezdte a szükséges előkészületeket.
Ennek keretében például gyűléseket szerveztek a lakosok számára, ahol informálták és felkészítették a jelenlévőket a közelgő veszélyre. A megye vezetője, Ran Guangqi saját karrierjét kockáztatta, amikor elrendelte az óvintézkedéseket és a lakosok biztonságba helyezését. A döntés végül őt igazolta: Qinglong megyében egyetlen ember sem halt meg a földrengés során.
Tangsan lakói még aludtak, amikor helyi idő szerint hajnali 4 óra körül megmozdult a föld. A földrengés ereje a Richter-skála szerint 7,8-es (később 7,5-esre módosított) erejű volt, kipattanásakor körülbelül négyszázszor annyi energia szabadult fel, mint a hirosimai atombomba felrobbanásakor.
Az, hogy rengeteg áldozatot követelt a tragédia, több tényezőre vezethető vissza. Egyrészt hajnalban az emberek többsége otthon tartózkodott és aludt, ráadásul az előrengések is elmaradtak (előrengésnek az erősebb földmozgást megelőző kisebb rengést nevezzük). Másrészt korábban a környéken nem volt számottevő tektonikus tevékenység, emiatt pedig a házakat sem úgy tervezték, hogy kibírjanak egy komolyabb földrengést. Építészeti szempontból súlyosbította a helyzetet, hogy a város hordalékos talajra épült.
Az esemény mindössze 13-14 másodpercig tartott, ez azonban elég volt ahhoz, hogy a város nagy része megsemmisüljön: az épületek 85 százaléka kártyavárként omlott össze, és a fölmozgásokat még sok száz kilométerrel távolabb is érezni lehetett. Amikor a földmozgás abbamaradt, a romok alól előmászó túlélők az elpusztult város apokaliptikus képével szembesültek.
Az elkeseredett emberek hamar elkezdték a romok alatt keresni szeretteiket, ismerőseiket. A sebesülteket – mivel a város kórházai, egészségügyi intézményei megsemmisültek – az út mellé fektették vagy sebtében felállított menedékekben helyezték el. Nehezítette a helyzetet, hogy az utak járhatatlanná váltak, nem volt ivóvíz, élelem és áram, valamint rengeteg helybéli egészségügyi dolgozó maga is a romok alatt rekedt vagy életét vesztette.
A megpróbáltatások azonban nem értek véget, 16 órával a főrengés után 7,1-es erősségű utórezgés rázta meg a környéket, amely nemcsak a romok alatt csapdába esettek sorsát pecsételte meg, hanem sok, a kiszabadításukra igyekvő lakosét is. A gázvezetékek felrobbanása miatt keletkezett tűzvészben további ezrek vesztették életüket.
A katasztrófa nyomában felütötték fejüket a betegségek, a tífusz és a vérhas, a páciensek kezelése pedig rettenetes nehézségekbe ütközött. Fokozta a problémákat, hogy a holttesteket igyekeztek sebtében, az áldozatok lakóhelyéhez közel eltemetni. Ez hamarosan járványokhoz vezetett, főleg az után, hogy a heves esőzés hatására a maradványok újra a felszínre kerültek. A munkásoknak, önkénteseknek újra fel kellett keresniük e rögtönzött sírhelyeket, majd a kiemelt testeket a város külterületére szállították, ahol ismét eltemették őket.
Az áldozatok pontos számáról a mai napig nincs konszenzus, részben amiatt, mert a földrengés egy politikailag viharos időszakban következett be.
A későbbi hivatalos kínai jelentések 242 ezer halottról és 164 ezer sebesültről szóltak, több szakértő szerint ugyanakkor sokkal többen veszhettek oda, és az áldozatok száma elérhette akár a 650 ezret is. Az ENSZ segélyszervezetei felajánlották ugyan a segítséget, a kommunista vezetés viszont mindenfajta nyugati felajánlást elutasított. A földrengés során keletkezett anyagi kár 10 milliárd jüanra rúgott. A tangsani katasztrófát jelenleg a modern kor második legpusztítóbb földrengéseként tartják nyilván.
Az emberiség történetének eddigi legpusztítóbb földrengése Senhszi tartományban volt 1566. január 23-án, és 830 ezer ember életét követelte.
A kulturális forradalom utolsó időszakában, a nagybeteg Mao elnök utódlásáért ádáz küzdelem folyt a kijelölt utód, Hua Guofeng és az úgynevezett négyek bandája között. Előbbi politikus oldalára billentette a mérleget, hogy 1976. augusztus 4-én kilátogatott a katasztrófa helyszínére, ahol részt vett a károk felmérésében és a média jelenlétében segítséget ígért az elpusztult város lakóinak.
Ezzel szemben a kínai reformer kommunista politikust, Teng Hsziao-pinget félreállító négyek bandájának tagjai – bár a sajtóban sajnálkozásukat fejezték ki – nem nyújtottak segítő kezet a tragédiában érintetteknek. Sőt Mao negyedik felesége, a csoportot vezető Csiang Csing a következőt nyilatkozta: "néhány százezer ember meghalt, de Teng ügye 800 millió embert érint". A katasztrófa ezzel hozzájárult a kulturális forradalom befejezéséhez.
Ami Tangsant illeti, a természeti csapás után nem sokkal megkezdődött a város újjáépítése. Napjainkban továbbra is fontos ipari központ és bányaváros, több mint 2 millió ember otthona.