Damien Chazelle eddig három filmet rendezett, és egyet jegyez forgatókönyvíróként (legalábbis szólóban, társírókkal együtt dolgozott olyan filmeken, mint Az utolsó ördögűzés 2. és a Cloverfield Lane 10). Eddigi négy saját története alapján markáns stílusú alkotóról beszélhetünk, akiről már azelőtt lehetett tudni, hogy különleges tehetség, hogy Oscar-díjat nyert volna rendezőként a Kaliforniai álom-ért. Rendezései: a Guy and Madeline on a Park Bench, a Whiplash és a Kaliforniai álom, a forgatókönyvéből készült film pedig a Hibátlan előadás.
Mind a négy mozi zenészekről szól, ami nem is véletlen, mivel Chazelle fiatalon jazzdobosnak tanult. Önéletrajzi ihletésű, zenei kulisszák mögött játszódó karriertörténetekről van szó, egyértelműen az alkotó alteregójával a főszerepben. A fekete-fehér, szerény büdzséjű független debütálás, a Guy és Madeline egy park padján egy főként munkájába szerelmes fúvós egzisztenciájának és párkapcsolatainak nehézségeiről mesél. Musical, de nem klasszicista, inkább realista művészfilmes változat. A Hibátlan előadás már műfajfilm, thriller, de éppúgy a zenész szakma kihívásairól szól: a főhős egy zseniális zongorista, aki viszont lámpalázzal küzd, és élete legfontosabb előadása előtt halálos fenyegetést kap. Egy lehetetlenül nehéz darabot kell játszania, és ha hibáz, egy mesterlövész megöli őt és a feleségét.
A Whiplash főhősét ugyancsak egy agresszor ösztökéli jobb teljesítményre, csak ezúttal egy zenetanár, aki már azt is elmondhatja magáról, hogy lett miatta öngyilkos egy tanítványa. E film ugyancsak arról szól, mennyi szenvedés, alábecsült és kemény munka, de főleg stressz a siker ára. Nem thriller, hanem klasszikus musical a Kaliforniai álom (La La Land), főhősei ugyancsak művészek, Ryan Gosling megszállott jazzrajongó zongorista, Emma Stone feltörekvő színésznő, a történet pedig kapcsolatuk alakulásáról szól. Az eredmény a Whiplash után ismét egy mestermű, ami 6 Oscar-díjat hozott, és megérdemelte volna a legjobb filmnek járó elismerést is.
Egy ilyen életmű után szokatlan vállalásnak tűnhet egy film Neil Armstrongról, még ha nem is hagyományos életrajzi moziról van szó, mivel Chazelle az Apollo 11 Holdra szállását mutatja be "az első ember" szemszögéből (egészen pontosan az 1961 és 1969 közé eső időszakot). Viszont Gosling főhőse nem sokban különbözik Chazelle korábbi protagonistáitól: ő is roppantul kitartó, legalábbis erről tesz tanúbizonyságot, amikor asztronautának képzik ki. Elképesztően fókuszált: csak a cél lebeg előtte, minden bukásból feláll, és nem törődik semmi mással, elhanyagolja családját is, feláldozza a magánéletét. El sem búcsúzna fiaitól, amikor a Holdra megy (ahonnan talán sosem tér vissza).
Ahogy Chazelle zenész-hősei sem remekeltek másban, csak a szakmájukban, úgy ő sem szerencsés az élet minden területén: a film elején rögtön gyászolja egy szerettét. Egy haláleset indítja el kockázatos ambícióit. A halál érintése miatt gondolja át életét, ráadásul az űrutazást előkészítő tesztek is végzetes balesetekkel járnak, amire Armstrong úgy reagál, hogy ha lefújják a küldetést, akkor társai hiába haltak meg. Most nem a főhős karrierje a tét, de a szovjetekkel vívott űrverseny miatt ezúttal is nagy nyomás és a figyelem hárul a karakterre.
Cikkünk a következő oldalon folytatódik!