Sportos mottó
Az Altea futóműve - harmóniában a kocsi külsejével és hangulatával - sportos hangolású. Számtalanszor tapasztalhattuk már, hogy ami a jobb minoségű nyugat-európai utakon sportos hangolású, az a budapesti akadályversenyen már kicsit rázósnak minosül. Ilyen az Altea is, azaz nem bántuk volna, ha a gyárban kicsit lágyabb csillapítású rugókat és lengéscsillapítókat szerelnek a kocsiba. Tegyük azonban rögtön hozzá, hogy az Altea esetében a feszes és a rázós jelzők nem is annyira hibát, vagy negatívumot jelölnek, mint inkább jelzik a futómű karakterét, milyenségét. Az Altea feszessége ugyanis nem olyan mértékű, hogy komoly kompromisszumot kellene kötni miatta, de tény, hogy lehetne komfortosabb. A dolognak persze megvan a pozitív oldala is: kanyarban a Seat stabil, biztos az ívmenete, s ha a volán kicsit közvetlenebb áttételezésű lenne (majdnem hármat fordul ütközéstol ütközésig), valóban sportautós jellegű lenne az irányíthatóság.
Árban az esély
Az Altea ára is összhangban áll az egész autóval: jó. Az 1,6-os, benzines alapmodell már kevesebb, mint négymillióért elvihető, a tesztelt csúcsmodell 5,4 millióért sokat tudott és sokat nyújtott. Volt benne a már-már kötelezőnek számító hat légzsák, ABS, kipörgésgátló, elektromos ablakok és tükrök, hárompontos biztonsági övek és fejtámlák, valamint az indításgátló mellett például CD-s rádió, könnyűfém felnik kerékőrrel, első ködlámpa és fedélzeti komputer. Kár viszont, hogy a menetstabilizáló elektronikáért (ESP) még a legjobban felszerelt változatban is külön kell fizetni. E hiányosság ellenére az Altea ára vonzó: olyan autót kapunk érte, amelynek erős és takarékos dízelmotorja van, jól mutat a garázsfeljárón, öröm vezetni, könnyű szeretni, kényelmes szállítóeszköz, s mindezen erények ismeretében várhatóan az értékvesztése is szerény marad. Ez különösen annak fényében lenne nagy fegyvertény, hogy még néhány évvel ezelőtt is a Seatok értékcsökkenése katasztrofális mértékű volt. A márka megítélése azonban nagyott változott, s erre ma éppen az Altea a legjobb bizonyíték.
Palovecz Gábor, fotó: Hilbert Péter