Austin-Healey Six - Félre a hidegvérrel

A brit autógyártás termékeny időszakának egyik legkívánatosabb alkotása, igazi angol roadster az Austin-Healey 100. A típus és egy gyönyörűen restaurált magyarországi példány történetét Féjja Zsolt ismerteti, a fényképeket Honéczy Barnabás készítette.

"Felülmúlhatatlan favorit az újdonságok között a Austin-Healey; egy Healey karosszéria Austin 90-es motorral. Csodálatosak az alacsony, karcsú vonalak, az ártáblán pedig csak 860 font szerepel, az adón kívül" - lelkesedett az Auto Motor Sport újságírója az 1952-es londoni Earls Court Motor Show-n kiállított Healey 100 láttán. Bizony, a kecses autó jelentősen eltért a Donald Healey és Boss von Nash nevéhez fűződő, az amerikai piacon forgalmazott és az ottani igények szerint készített Nash-Healey-től, amely nagy, drága és fényűző volt. A jövő sportkocsiját azonban nem így képzelte a Donald Healey Motor Company Ltd. alapítója, az Austin-Healey londoni sikere pedig jelezte, jó úton jár. Nemcsak a hölgyek és az addig Morris Minorról álmodozó családapák szívét dobogtatta meg; csodálói között volt az angol autóipar legbefolyásosabb embere, Leonard Lord is.

Olcsóbban gyorsabbat

Lord, az Austin és a British Motor Corporation (BMC) elnöke tudta, hogy az amerikaiak kezdik felfedezni a kis európai sportkocsikat, de cégének nem volt ilyen modellje. Ilyen autó önálló kifejlesztése az Austinnál nem jöhetett szóba, a versenytársak miatt viszont ajánlatos volt sietni. A megoldást az Earls Court csarnokában lelte meg...

Bár a formatervet és az árképzést dicsérő szaklap 135 lóerős, hathengeres motorról ír (lett ilyen - tíz év múlva), valójában az Austin A90-es, 2660 cm3-es, 90 lóerős négyhengerese került a motortérbe. Más alkatrészek - a kormánymű, az első tengely, a fékek és a négyfokozatú váltó - is az A90-estől származtak, egy sor problémát okozva ezzel. A kormányváltós kialakítás a Healey-nél szóba sem kerülhetett, helyet kellett keresni a botváltónak. Donald Healey emberei megoldották a feladatot, de rögtön egy másikkal álltak szemben: az A90 rendkívül rövid áttétele (4,12:1) nagyon rosszul illeszkedett a hosszúlöketű motor jellegéhez. Ezért egy előtétet (overdrive) alkalmaztak, így a tesztúton két személlyel 170 km/órás sebességet ért el a prototípus, bizonyítva, hogy megfelel a százmérföldes sebességre utaló nevének.

A londoni kiállítást követő hetekben néhány ponton módosították az autót, és rögzítették a gyártásmenetet. Heti száz darabot kívántak gyártani, bár sem Healey kis cégét, sem a karosszériát előállító Tickfordot nem fejlesztették. Inkább átszervezték a rendszert: a karosszériát a Jensen készítette, ahol az összes lemezt (sokat alumíniumból) félig önhordó egységgé hegesztették össze, fényezték, majd Longbridge-be, az Austinhoz szállították, ott folyt a végszerelés.

Néhány részletet tekintve a szériamodell különbözött a prototípustól. Nagyobbak lettek a dobfékek, átalakították a kormányművet, a négyfokozatú váltóművet háromfokozatú, overdrive-os egységre cserélték. "Valódi sportautót akartam készíteni, amely mindennapi használatra is alkalmas, 100 mérföldes óránkénti sebességre is képes, ennek ellenére olcsón megvásárolható és üzemeltethető" - mondta egyszer Donald Healey. Az Austin-Healey 100, amelyet BN1-nek neveztek, tökéletesen megfelelt ezeknek a feltételeknek. A teszteken is kiderült: a 90 lóerős autó tényleg elérte a 100 mérföldes (161 km/órás) tempót, ráadásul keveset fogyasztott. A laprugós, merev hátsó tengely kemény rugózást, de sportos úttartást nyújtott. Egységesen jó volt a kidolgozás, a vezető környezete puritánsága ellenére is lakályosnak számított Igyekeztek a kocsi gyenge pontjain folyamatosan javítani, egy sor módosítást hajtottak végre; a szakértők viszont nem mindig helyeselték ezeket a változtatásokat, például az alumíniumból gyártott ajtók, a motor- és csomagtérfedél vaslemezre cserélését. A sérülékeny kipufogórendszer védelmének megerősítését viszont egyöntetűen üdvözölték.