1955 nyarán a 100 BN1-et a BN2 váltotta. Feltűnőek voltak a külső változásai, új a négyfokozatú váltó - a BN2 még vonzóbb lett. Mégis, már 1956 tavaszán jött az újabb modell, az Austin-Healey Six (másik jelöléssel: 100/6). A Six vagy a /6 jelölés természetesen a hathengeres motorra utal, amelyet már a BMC-vel való egyesülés után terveztek, és különböző teljesítményű változatai a konszern több felsőkategóriás modelljében is megjelentek. A hathengeres motorral tovább nőtt a sportkocsi tekintélye, ez pedig a Triumph-fal folytatott rivalizálásban különösen fontos volt, és így a BMC másik sportkocsijának, az időközben szalagra kerülő négyhengeres MGA modellnek sem teremtett konkurenciát. A plusz kéthengeres erőforrás mégis csalódást okozott a rajongóknak: takarékossága megmaradt, de a 102 lóerősre növelt teljesítményű autó nem lett látványosan gyorsabb a 100/4-nél. Nem csoda: 120 kilogrammal súlyosabb volt elődjénél.
Nem meglepő, hogy az eladási adatok éppen a legfontosabb piacon, az Egyesült Államokban maradtak el a várttól. A folyamat megállítására, az érdeklődés újbóli felkeltésére növelni kellett a motor teljesítményét. Új hengerfejet fejlesztettek ki, hat különálló szívócsővel, nagyobb porlasztókkal, és 8,25:1 helyett 8,5:1 sűrítési aránnyal. A teljesítmény 127 lóerőre nőtt 4750/min. fordulaton. Az addig mellőzött Six immár elérte a 180 km/h végsebességet, ezzel minden 100/4-t elhagyott.
Tíz éve gyártották a modellt, amikor 1963 végén bevezették az Mk3-at. Külseje alig tért el elődeitől, elegáns, fa műszerfala és középkonzolja azonban újdonságnak számított. Az átdolgozott motor 148 lóerős lett; a teljesítménytöbblet az új bütyköstengely mellett a módosított kipufogórendszernek volt köszönhető - ezzel már közel 200 kilométeres óránkénti sebesség is elérhetővé vált. A csábító autót 1964 májusától felfelé húzott vázrész és új hátsó lökhárító tette még vonzóbbá.