Királyi viseletben - Royal Enfield 350

Nincs túl sok esély arra mostanában, hogy valaki itthon komplett, jó állapotú vintage, vagyis a múlt század húszas éveiből származó motorkerékpárra találjon. Főszereplőnk is messziről érkezett. A jellegzetes brit gépet Ocskay Zoltán próbálta ki.

Nem szoktuk olvasóinkat a Veteránban megjelenő cikkek készítésének nehézségeivel traktálni, de most kivételesen kitérek erre is, mert panasz helyett örvendezésre adódik okom. A fényképezésről van szó, amely mindig kemény munkát jelent, amikor túl akarunk lépni a "garázs előtt", a "park bokrai között" vagy a "szép, zöld mezőben" típusú közhelyeken. Ha véletlenül találunk egy harmonikus küllemű épületet, akkor nyilván van előtte pár autó, ha mégsem, akkor kuka, reklámtábla, villanyoszlop, trafóház.

Amennyiben minden ideális, a fényképezőgép láttán biztos előront egy fekete ruhás ember-rotweiler, és elhajt bennünket még a környékről is. Ezek után meglepő fordulatként vettük tudomásul, hogy a Nagykovácsiban lévő egykori Tisza-kastély parkjába készségesen beengedett bennünket, a területet használó FVM Mezőgazdasági Szakképző Intézet igazgatónője. A neoklasszicista épület kellemes háttérül szolgált - a múlt század húszas éveiben nyilván érkezett a bejáratot védő oszlopsor elé számos ilyen motorkerékpár, a gróf barátai, s egyéb ifjú arisztokraták -, a parkban kanyargó keskeny úton pedig korhű körülmények között próbálhattuk ki a Royal Enfieldet.

Segítőkész teremőrök

E méltó környezetben lehetett igazán szemügyre venni az 1925-ben gyártott egyhengeres klasszikus vonalait. Semmi rendkívüli, inkább éppen átlagos külső lenne, ha néhány kiegészítő nem tenné egyénivé a megjelenést: a tartalékgumi, a fonott kosár és az acetilénvilágítás "így került elő a pajtából" hangulatot varázsol.

Pedig messze nem ilyen állapotban jutott mai gazdájához a motorkerékpár, és még a pajtából való kitolás öröme is elmaradt, a felfedezés nagyon prózai módon, egy börzén esett meg. A britek által Európa első számú veteránpiacának nevezett Beaulieu-i börze (a németek persze Mannheimre esküsznek) egyik standján hevert a 350-es Royal Enfield, illetve annak egy része, váz, villa, motor, váltó, tank. Gazdája nem akarta eladni, pontosabban várt valakire, akivel egy cserében korábban megegyezett.

A vevő azonban nem jelentkezett, így a börze végén a tulaj már hajlandó volt 500 fontért lemondani a gépről a világ másik végéről érkezett magyaroknak, akik viszont nem átallották 500 euróra alkudni az összeget. A félreértés, és hogy ez mennyire jó üzlet volt, csak fizetés után derült ki, amikor az eladó a távozni készülő férfiak figyelmébe ajánlotta a motor számos egyéb, addig nem mutatott, a vevők részéről hiányzónak hitt alkatrészét, a kormányt, a sárvédőket, a pedálokat.

A végső leltárnál kiderült, "csak" a kerekek, a nyereg, a kürt, a sztenderek és a csomagtartó beszerzése vár a boldog gazdára. Vaczkó Zoltán - vele tavaly már találkozhattak a Veterán olvasói, amikor az 1937-es Ardie motorkerékpárját mutattuk be - még ott a börzén megvásárolta a gumimarkolatokat, a matricákat, és szert tett a pontos fényezési-csíkozási leírásra is, mert a matricaárus egy hasonló 350-es Royal Enfield tulajdonosa volt.

- A hiányzó dolgok beszerzésében Braun János barátom segített, számos angliai újságban feladott apróhirdetéssel - kezdte sorolni a helyreállítás első lépéseit Vaczkó Zoli. - Sikerült beszerezni a keresett alkatrészeket, majd elmentünk Birminghambe, a nemzeti motorkerékpár-múzeumba, és végigfotóztam az ott kiállított Royal Enfieldet.

Meglepően segítőkészek voltak a múzeum munkatársai. Mondtuk, hogy van egy ilyen motorunk, szeretnénk megnézni az övéket, s néhány méretet felvenni. Leghátul volt a teremben a Royal Enfield, de odaengedtek, sajnálkozva, hogy éppen nincsenek kéznél a restaurátorműhely alkalmazottai, mert kitolták volna a motort a sorból, hogy jobban megnézhessük. Ott mértem le a hangtompítót is, és rajzaim alapján itthon Dobos Gyuri bácsi megcsinálta a másolatot.