Királyi viseletben - Royal Enfield 350

Nincs túl sok esély arra mostanában, hogy valaki itthon komplett, jó állapotú vintage, vagyis a múlt század húszas éveiből származó motorkerékpárra találjon. Főszereplőnk is messziről érkezett. A jellegzetes brit gépet Ocskay Zoltán próbálta ki.

Gyakorló járműtulajdonos olvasóimnak nyilván nem is kell említenem, milyen alattomos jószág a veterán motor és a veterán autó, általában akkor nem indul, amikor kellene, különös tekintettel a nézők jelenlétére. Minél többen bámulják, annál makrancosabb szokott lenni. Többnyire a Veterán újságban bemutatott járművek is megmakacsolják magukat, amikor fényképezéshez indulniuk kellene.

Nem így a Royal Enfield, amely első rúgásra indult, s nemcsak egyszer, hanem valamennyi alkalommal. Amikor próbaútra mentem vele, és egy fordulóban túlságosan elvettem a gázt, azonnal leállt, de a gázkart magam felé húztam, lendítettem a pedálon, és máris elégedetten dohogott.

A Tisza-kastély parkjának 150-200 éves fái között kanyargó sétaút kiváló lehetőséget adott a menetpróbához. Zárt terület lévén nem kellett félni szemből felbukkanó száguldó autótól, igaz, a motorral sem lehetett nagy sebességgel haladni.

De nem is azért tartunk veterán motort, hogy legyőzzük a szelet, inkább a múltbéli motorozás hangulatát keressük. A Royal Enfieldet nem tudjuk tanulás nélkül használatba venni, kell kis idő, amíg az összes kar és szabályzó funkcióját megjegyezzük, és akár napokba is telik, mire minden finomságra ráérzünk.

Alapjáraton például nem kell benzint adni, csak amikor emelkedőre megyünk fel vagy gyorsan akarunk haladni. Normális körülmények között a motor fordulatszámát a levegőkarral lehet növelni vagy csökkenteni. Az előgyújtásból indításnál, lassú menetnél vissza kell venni, gyorsításkor ráadni.

Itt sincs pontos meghatározás, legjobb, ha a vezető saját érzékszerveire hagyatkozik, s figyeli, mikor "simul" ki a motor járása. Megjegyzendő, Royal Enfield szabadalom a hátsó agyba épített gumitárcsás csillapító, amely elnyeli a motor rántásainak javát.

A kezdő motoros életét megnehezíti, hogy a levegőszabályzó kar túl közel van a markolathoz, vagy a kormányt fogom stabilan, de akkor nem tudok "gázt" adni, vagy a fordulatszám-emeléssel foglalkozom, valójában fél kézzel vezetve. A váltáshoz ismét el kell engedni a kormányt, gondosan beakasztva a fokozatokat a kulissza megfelelő rögzítőstiftjébe. A lábfék és a kézifék jól elérhető, sőt a hátsókerék-fék kifejezetten hatékonynak tűnik.

Élményszámba megy a testtartás, a lapos, széles kormányt jól megmarkolva sportos stílusban motorozhatunk, pontosan úgy, ahogy az 1920-as évek elején a Man-szigeten száguldó versenyzők tették.

Kanyarodáshoz könnyen be lehet dönteni a gépet a 26 colos, tehát mai méretben 21 colos, hatalmas kerekeknek köszönhetően, és az első villa mozgása is érezhető, bár nagyobb gödrök esetén már tehetetlen a kezdetleges, rövid úton járó rugózás. Alattunk kedélyes dohogással teszi a dolgát az egyhengeres, valahogy az az érzésem, ezzel a motorral keresztül lehetne túrázni Európán. Főleg, ha bírnám derékkal.

Kislexikon

Az 1898 és 1967 között létezett márka az egyik leghosszabb és legdicsőségesebb történettel büszkélkedhet az angol gyártók között. Az Enfield Cycle Company a múlt század fordulóján készítette az első motorkerékpárt. A Redditchben lévő cég közeli üzleti kapcsolatban állt az enfieldi Royal Small Arms Factoryvel, amely fegyvergyár volt (ezért látható a motorkerékpárok matricáin az ágyú), és ezt a kötődést reklámjaikban is gyakran használták. Gépeik jellegzetes színe a zöld volt, s ehhez állhatatosan ragaszkodtak a húszas évek végig.

1910 táján a svájci Motosacoche-éhoz hasonló V-kéthengeresekkel vétették észre magukat, kuplungot, kétfokozatú váltót is használva. Beépítettek JAP blokkokat is, és átvették a Motosacoche által használt gumibetétes hátsóagy-konstrukciót. A harmincas években jelentek meg a Bullett sorozat első változatai, ezek 350-es és 500-as könnyű gépek voltak, valamint néhány nagy kéthengeres, mint a Brough Superior versenytársának tekintett K Modell, 1140 cm3-es motorral.

A második világháborúban a 350-es egyhengeres futárgépekkel és az ejtőernyősök által használt Flying Flea (repülő bolha) modellekkel vettek részt. Az ötvenes években a Meteor nevű kéthengeres lett a leghíresebb Royal Enfield, majd jött a kétütemű, 250-es Crusader, de ez sem tudta visszahódítani az autó iránt vágyakozó vásárlókat, és a Royal Enfield név megszűnt létezni.

(Veterán Autó és Motor)