Anyu, ha vezet - Renault Mégane Grandtour 2.0 dCi Privilége

Anyu, ha vezet, akkor szereti telepakolni a csomagtartót, szereti, ha mindenki kényelmesen elfér a hátsó ülésen is, szereti, ha autója dögös, és még jól is megy. Anyu céltudatos, modern anyu a huszonegyedik századból, legyen hát ilyen az autója is.

Nem, kérem, nem magoltam be a legújabb reklámszlogenek egyikét, amellyel a modern fogyasztói társadalmat agymossák a reklámcégek, és újfent nem kívánom beskatulyázni az autót. Hétszáz kilométeren át ugyanis kifejezetten ilyen anyunak éreztem magam az új Mégane vezetőülésében, ám a hátsó ablakon nem bámultak kifelé gyerekülésbe bandázsolt kiskölykök, nem szállítottam nagymamát, és nem próbáltam bepréselni a biciklimet a csomagtartóba - de ha megpróbáltam volna, mindkettőnek jutott volna hely. Hamarosan ez utóbbinak is eljön az ideje, de amíg időjárásfüggő papírkutya kerékpáros vagyok, addig csak kényeztessen az ülésfűtés, meg a százötven ló, amit a kétliteres dízelből csalogatott elő a Renault. Nincs mese, közlekedni kell.

A kedves olvasó most biztosan megkérdezi, hogy mi olyan különleges egy ilyen "tömegautóban", hogy így lehet érte lelkesedni? Mit lehet benne szeretni, hiszen tucatszámra szaladgálnak ilyenek az utakon, csak a színük különbözik. Talán nem is olyan különleges, ha az [origo] autósmozi rovatában sem forgattunk róla mozit, de akkor hogy is van ez?

Őszintén, magam sem tudom. Tanácstalanságomban kénytelen voltam elméletet gyártani az autóválasztáshoz is. Tehát adott az autós, aki eldöntötte magában, hogy milyen célra vásárol autót, és hogy körülbelül mekkora összeget szán rá. Az autós felsorolja magában a választás szempontjait, és eldönti, hogy használt vagy új autóba szeretne-e beleülni. Ha már tudja, hogy mit szeretne, akkor végignézi a kínálatot, szalonokba járkál, esetleg tesztutat intéz, gondolkodik, tépelődik, egyeztet a családdal, azután előlegez. Ezt én gazdasági alapú döntésnek hívom, valójában így kellene választani, azonban - velem együtt - sokunkban egészen máshogy zajlik le ez a folyamat. Miután elvégeztem a szigorú számításokat, álmaim típusainál kezdve végignézem a kínálatot, majd figyelem, hogy a féltengelyek és a kerékcsapágyak morgását sikerül-e túldübörögnie pulzusomnak, vagy hogy mennyire vigyorgok a próbakör után. Na, így is lehet autót választani, és ha újat szeretne az ember, akkor a féltengely-dolog is kimarad. A Mégane-t pedig rövidke gondolkodás után simán elfogadnám. Azért vannak fenntartásaim, ezekről picit később.

Különlegességnek pedig legyen "elég" annyi, hogy a Mégane megkapta a Renault legújabb, kétliteres turbódízel erőforrását, amelyből az erősebb, 150 lóerős változatot tesztelhettük a Grandtour karosszériakivitellel párosítva. Az eredmény egyébként meggyőző, de erről szintén egy kicsit később.

Magyarországon sokáig főleg lépcsős- vagy ferdehátú autókból volt nagy a kínálat, a kombikat egyszerűen csak igavonóknak bélyegezték, és a presztízsnek számító márkákból most is alig látni puttonyos modellt. Pedig teljesen érdemtelen ez a megkülönböztetés, és szerencsére egyre többen jönnek rá, hogy egy kombi is lehet elegáns, sportos, agilis.

A ráncfelvarráson átesett Mégane nem csupán a prospektus szerint lett karakteresebb. Jót tett neki az új orr, és az ezüstszínű betéttel feldobott hátsó lámpák is jól néznek ki. Persze, a jól eltalált forma egy dolog, de igazán nagy hatást az apró kiegészítők által felpezsdített összkép gyakorol a szemlélődőre. Tudják, uraim, mint a hölgyeken az ékszer, a csinos frizura, a cipő-táska kombó, és minden olyan dolog, amit Önök felesleges pénzkidobásnak titulálnak, de ha úgy adódik, akkor örömmel legeltetik a szemüket.

Valószínűleg ez ragadott meg annyira a Mégane-ban, hiszen dacára annak, hogy középkategóriás autó, nyoma sincs benne annak a szinte már katonás, és néha már fapados szigornak, amit mondjuk a japán tervezők felvonultatnak. Ha ezen töprengek, mindig elképzelem, ahogy formatervező szan homloka napi nyolc hivatalos és még négy kötelezően önként vállalt túlórában gyöngyözik abbéli erőlködésében, hogy beleférjen a keretbe, de közben a legtökéletesebbet alkossa ergonómiailag, műszakilag, az sem baj, ha kicsit bénán néz ki a megoldás.

Hagymázos álmaimban a franciák homlokegyenest máshogy terveznek: tíz körül monsieur formatervező a hóna alá csapja az aznapi újságot, és kiballag a legközelebbi kávézóba meginni a tejeskávéját, elmajszolni a reggeli croissant-ját. Miután átolvasta az újságot, gyönyörködik egy cseppet a tavaszi szoknyák alól elővillanó csinos női bokákban, fürdeti pár percig arcát a kora délelőtti napsütésben, majd feltöltődve visszaballag az irodába, és rajzol.

Nos, a valóság ennél nyilván szigorúbb, de akárhányszor rugaszkodok neki egy-egy új autó alapos megszemlélésének, mindig ezeknél a különbségeknél lyukadok ki. Ez van, nem tudok autót érzelemmentesen választani, és vezetni sem.