Frankfurti finomságok - Adler 250

Az Adler művek főleg autóiról ismert nálunk, holott kiváló motorkerékpárokat is készítettek. Annyira jókat, hogy a feltörekvő japán motorkerékpár-ipar is merített ötleteikből. Legtöbbször lemásolt modelljük históriáját Heinz Stahl és Ocskay Zoltán ismerteti.

A vitathatatlan minőség ellenére még a rajongók sem tartottak ki a frankfurti márka mellett, amikor a kisautóláz elérte Németországot. Pedig a sportsikerek is sokat segítettek, főként a Hatnapos versenyeken bizonyult eredményesnek az MB250 S.

Röviddel a motorkerékpár-gyártás befejezése előtt, 1957-ben még két új modellt mutatott be az Adler a Majna-parti metropoliszban. A 250-es Sprinter lengőkaros hátsókerék-felfüggesztéssel, rugóstagokkal és 18 colos kerekekkel készült, s az átdolgozott hengereknek köszönhetően 18,7 lóerőre növekedett a motorteljesítmény. Azután ott volt a Favorit nevű modell, amely alapjában véve Sprinter, de 16 colos kerekekkel és az MB250 16 lóerős motorjával szerelve. Az új modellek tömege érthetően ismét nőtt: a Favorit 160 kilót nyomott, míg a Sprinter 165-öt. És hiába volt minden próbálkozás, nem segített semmit, jóval kevesebb mint ezer motort készítettek mindkét típusból 1957-58-ban, aztán jött a végérvényes kivonulás a frankfurti kéthengeresek számára.

A kétütemű Adlerekkel kapcsolatos praktikus tudnivalókat, a restaurálás során várható meglepetéseket a nürnbergi Heinz Odörfertől kérdeztük meg, aki kitűnő szakembernek számít sasos körökben. Kezdjük a kínálattal. Sem apróhirdetésekben, sem veterántalálkozókon nem kínálnak túl gyakran Adlereket, de ha valaki szorgalmasan keres, előbb-utóbb ráakad egy megfelelő darabra. Állapot és kiadás szerint 1000-2000 euró a restaurálási alap németországi ára. A lemez alkatrészek épsége fontos szempont, noha éppenséggel néhány elem kapható utángyártottként.

Kerékpántok és küllők ugyancsak elérhetők, az elektromos rendszer sem okozhat nagy problémát. Ami igazán drága, az a kipufogó: mindegy, hogy magasra emelt (sport-) vagy normál kivitelű, egy minőségi utángyártott darab (amellyel a motor jól megy) 600-1200 eurót kóstál. Ha a motor indítható, a mechanikus zajok könynyedén ellenőrizhetők, a kuplungot behúzva az esetleges motorhibák jobban lokalizálhatók. A dugattyúk és a hengerek állapotának megítélésénél segíthet egy endoszkóp. Kétféle forgattyústengely létezik: a régebbinek 17 mm-es csapja van, az újabb 19 mm-es. A vékonyabb kivitel gyakran törött, feltehetően a rosszul kiválasztott eredeti anyagok miatt.

A hajtókar állapota úgy vizsgálható meg, hogy alsó holtpontra állítjuk, és oldalt mozgatjuk. Ha túl nagy a "kottyanás", akkor a csapokat és a csapágyakat cserélni kell. A forgattyústengely ferde fogazása mindenképp ellenőrzésre szorul. A fogaknak épeknek kell lenniük. A hibát leggyakrabban az okozza, hogy a főtengely kötése fellazul, s ez a fogazás végzetes sérülését vonja maga után. Ennek ellenére sohase rögzítsük oldhatatlan kötéssel a főtengely két elemét, felújításnál pedig alaposan ellenőrizzük a kiegyensúlyozottságot és a tökéletes egytengelyűséget! A kuplung kiemelése játszva ellenőrizhető.

Tegyük fel, hogy forgattyústengely-hibát észlelnek. Most mi lesz? Heinz Odörfer a legtöbb alkatrészt újra gyártja. Szerinte az eredeti hajtókarokat mindenképpen érdemes kicserélni, mert már a szériamotoroknál is túl nagy igénybevételnek voltak kitéve. Ő utángyártott hajtókarokat és tűgörgős főtengelycsapágyat használ, s ezek a tengelyek akár 40 lóerőig is jók. Az Adler-szakértő a szériaszerűen bronzperselyes dugattyúcsapú motorokhoz 1:35-ös keverékarányt ajánl a mai kétütemű olajokból, a tűgörgős csapágyas dugattyúcsapoknál azonban bátran lehet 1:50 az arány.

Dugattyút vagy a stuttgarti Wahl cégnél vagy más gyártóknál kaphatunk, s hengerekből és hengerfejekből is van utángyártás. A "teljesítményéhesek" találhatnak tuningkészleteket, egyebek között vízhűtéses hengereket, kétkarburátoros motorokat, persze ezek ára meglehetősen borsos.

Sajnos futóművekből már kisebb a választék, Heinz Odörfer ezért egy teljesen átdolgozott rendszert alakított ki erősebb kerekekkel, modern csapágyakkal. Összességében elmondható, hogy az Adler kéthengeresek alkatrészellátása elfogadható, bár egyes dolgok ára nem olyan kedvező, mint egy BMW R25 esetében. Ehhez viszont hozzátehetjük, hogy az almát nem lehet a körtéhez hasonlítani, és egy paripát sem az igáslóhoz.

Azt, hogy az Adler-motor sohasem érte el teljesítőképességének határait, Heinz Odörfer minden egyes kirándulása alkalmával bizonyítja a Nürnberg környéki kanyargós utakon. Sok big bike-tulajdonos tűnődött már el, milyen moped előzi le belülről sivítva, amikor csúszáshatáron próbál bekanyarodni.

Örök rejtély marad, hogy milyen Adler motorkerékpárt készíthettek volna, ha a cég kitartott volna addig, amikor a motorkerékpárok közlekedési eszközből sport- és szabadidős kellékké avanzsáltak. A frankfurtiak motorkoncepciójából sokat profitáltak a japánok, s érdemes megnézni egy Yamaha YBS kéthengerest, amely az 1960-as évek elején készült, s amelynek alapos vizsgálata után a Pannónia P20-ast tervezték.

(Veterán Autó és Motor)