A Pontontól a Kereklámpásig - E-történelem
A Pontontól eredeztetik az E osztály történetét. Eszerint az új E a nyolcadik generáció (Pontonok, Fecskék, Állólámpások, Zöldségesek az archív fotók galériájában. Kattintson!)
Bár az E-Klasse nevet csak 1993-tól használja a Mercedes-Benz, már több mint fél évszázaddal ezelőtt is szerepelt a kínálatban középre pozícionált elegáns limuzin. A második világháborút követően jó ideig csak a harmincas évekből származó 170-es széria különféle kivitelei jelentették a választékot. 1951-ben bővült a paletta a nagyobb modellekkel: a csúcson a megtisztelő Adenauer-Mercedes becenevet viselő 300-as, alatta pedig a szolidabb 220-as helyezkedett el. A kínálat tehát ekkor három, jól elkülöníthető kategóriából állt, melyek felfoghatók a C, E és S osztály elődeinek. No és persze voltak az ezeken kívül eső roadsterek, kupék és egyéb méregdrága finomságok.
A háború előtti 170-esnek az ötvenes évek közepén ért véget a karrierje, de már 1953 augusztusától gyártották a helyébe lépő 180-ast. A modell legjelentősebb újdonsága az volt, hogy szakított a különálló sárvédővel, a magas és keskeny frontrésszel. Az egybeépített, lapos és széles orr - azaz a pontonkarosszéria - miatt a sorozatot Ponton becenévvel illetik, bár már előtte is készültek hasonló felépítésű autók, például a Borgward Hansa vagy az 1952-től gyártott Ford Taunus 12 M. Meg kell említeni, hogy a klasszikus, hármas osztású kocsiszekrény önhordó volt - ez a konstrukciós megoldás egyáltalán nem számított szokványosnak abban az időben.
Hivatalosan 180-as modellnek hívják a pontonkarosszériás, legkisebb Mercedes-Benzt (Pontonok, Fecskék, Állólámpások, Zöldségesek az archív fotók galériájában. Kattintson!)
Eredetileg hathengeres erőforrással akarták gyártani a Pontont, ám végül a 170-esben használt 1,8 literes négyeseket vitték tovább. A teljesítmény is változatlan maradt: a benzines 52, az 1954-től beépített dízelmotor 40 lóerőt tudott. Nem kellett azonban sokat várni az új sorhatos limuzinra: a 180-as után alig fél évvel a középső osztály is megkapta a pontonkarosszériát. A gyár jól összekuszálta a szálakat azzal, hogy új típusának a W180 kódot adta, így némely felületes írást olvasva nem tudja az ember, mire is hivatkoznak: a W120-as 180-as belépőmodellre vagy a nagyobb tengelytávú, elegánsabb W180 220 a-ra.
A 2,2 literes hathengeres motorral szerelt kocsiból két év alatt közel 26 ezer darabot gyártottak. 1956-ban kettévált a széria a díszesebb 220 S-re és az olcsóbb W105 219-re. Utóbbiban továbbra is 85 lóerőt teljesített a 2195 cm3-es blokk, a kabrió és kupé kivitelben is kapható 220 S-ben viszont már kerek százat; egy évvel később pedig, a növelt sűrítés eredményeképp, 106-ot. 1958-ban - szintén háromféle karosszériaváltozatban - még erősebb, 115 lovas változat jelent meg: a W128 220 SE, melyet Bosch befecskendezővel láttak el. E verzió 1960-ig maradt kínálatban, a porlasztósok már 1959-ben átadták helyüket a legendás Fecske modellnek.
A Fecske volt az első autó, melyet gyűrődőzónával építettek (Pontonok, Fecskék, Állólámpások, Zöldségesek az archív fotók galériájában. Kattintson!)
A W111-es volt az első sorozatgyártású gépkocsi, amely a Barényi Béla nevéhez fűződő biztonsági elvek szerint épült. Ennek lényege, hogy a merev utasteret elölről és hátulról gyűrődőzóna veszi körül, amelynek feladata, hogy elnyelje az ütközési energiát. A Fecske eleinte háromféle teljesítménnyel volt kapható: a 220 b modell 95, a 220 Sb 110, az injektoros 220 SEb 120 lóerőre volt képes, utóbbit 1961-től kupé és kabrió felépítménnyel is gyártották.
1961-ben jelent meg a W110-es "Kis fecske" és az új zászlóshajó, a 220-aséval megegyező tengelytávú, de háromezres motorral szerelt W112 300 SE. Az árakat nézve itt is megfigyelhető a hármas tagolódás: a W110-es 10 ezer, a W111-es 12-15 ezer, a W112-es pedig 24 ezer márkába került. Ennek ellenére a gyár a két felső kategóriát egyaránt az S-Klasse ősének tekinti, a "Kis fecskét" pedig a korabeli E osztályként tartja számon. A W110-es kezdetben 190 c, illetve 190 Dc néven került forgalomba, előbbit 1,9 literes, 80 lóerős Otto-, utóbbit kétezres, 55 lóerős dízelmotor hajtotta.
A Kis fecskét, azaz a W110-est kör alakú fényszóróiról lehet felismerni (Pontonok, Fecskék, Állólámpások, Zöldségesek az archív fotók galériájában. Kattintson!)
1965-től 200-asra és 200 D-re módosult a W110-esek neve, ekkortól a benzines lökettérfogata is két litert tett ki, teljesítménye pedig 95 lóerőre nőtt. Ugyanekkor a kínálat középső szeletét képező típust is átvariálták: a 220-as jelzést 230-as váltotta a katalógusokban, logikusan azért, mert egy deciliterrel nagyobb lett a motor. De hogy legyen egy kis csavar a Fecskék történetében, a gyár gyakorlatilag összevonta az alsó két kategóriát: a 105 lóerős "mezei" 230-as ugyanazt a W110 kódot kapta, mint négyhengeres társai, a 120 lóerős 230 S viszont megtarthatta a W111 számot. Hogy még bonyolultabb legyen a kép, egy év elteltével a "kicsik" közé száműzött 230-as teljesítményét is 120 lóerőre emelték.
A hatvanas évek közepén a vásárlók kegyeit kétfajta 200-as és szintén kétféle 230-as próbálta megnyerni. A W112-es már nem szerepelt a kínálatban, 1965-től viszont kapható volt a W108 kóddal jelölt 250 S és 250 SE és 300 SE, valamint a nagyobb tengelytávú W109-es 300 SEL. Hivatalosan itt is a 200-as számít az E osztály elődjének, holott felette három típus helyezkedett el - ha nem vesszük figyelembe a 6300 cm3-es hajtóművel épített W100-ast. A 600-asként ismert modellt 1964-től gyártották, normál változatáért közel 57 ezer, nyújtott kiviteléért pedig több 63 ezer márkát kellett kifizetni. 1968-ban lezárult a 200-as és a 230-as pályafutása, a kínálat alján egy újabb legenda jelent meg: az Állólámpás, melyet tőlünk nyugatra inkább /8-asként ismernek. A hathengeres W114-est kezdetben 230-asként és 250-esként, a négyhengeres W115-öst pedig 200-asként, 220-asként, 200 D-ként és 220 D-ként árusították. Az erőforrás nagysága valamennyi esetben megfelelt a típusjelzésnek. Más volt a helyzet a drága limuzinoknál: a 300 SEL-t 1967-től már csak 2,8 literes, de szintén 170 lóerős motorral, valamint a 600-as nyolchengeresével szerelték, változatlan névvel. A középső kategória a 280 S, SE és SEL modellel bővült.
A jól ismert Állólámpás - a négyhengeresek W114, a hatosok W115 kódot kaptak (Pontonok, Fecskék, Állólámpások, Zöldségesek az archív fotók galériájában. Kattintson!)
Az Állólámpás választéka 1968-ban hosszított 230-assal és 220 D-vel, valamint kupé 250-esekkel egészült ki. 1970-ben itt is felborult a rend, amikor megjelent a 2800-as motor a 250-esben. 1971-ben aztán "becsületes" típusjelzéssel is felbukkant a kettőnyolcas hathengeres. A 160 lóerős 280-as és a befecskendezővel izmosított, 185 lovas 280 E négyajtós és kupé karosszériával is kapható volt.
1973-ban felfrissítették a W114/115-ösöket, és megszabadultak a 2200-as és a 2500-as benzinmotortól. Ezzel egyidejűleg megjelent egy új négyhengeres dízel: a 240 D. 1974-re elkészítették ennek a háromliteres változatát is, mégpedig úgy hogy megtoldották egy hengerrel - ez lett a világ első öthengeres dízelmotorja. A 80 lóerős háromezressel szerelt kocsik W115 240 D 3.0 néven futottak. A hetvenes évek elején a W108-ast és a nagyobb W109-est egyetlen típus váltotta, a W116-os. Az S-előd igen nagy teret fedett le: a 156 lóerős 2800-asnál kezdődött és a 286 lovas 6,9 literesnél ért véget a kínálat. A "kiválasztott" keveseknek pedig továbbra is kapható volt a 600-as, a szovjet Csajkához hasonlóan hosszú-hosszú időn át lényegi változás nélkül. Az Állólámpás széria útjainkon is gyakori látvány volt egészen a közelmúltig. A rendszerváltozás környékén rengeteg tizenéves példány érkezett hazánkba. Ezeket gyakran kemény igénybevételnek tették ki, így volt alkalmuk bizonyítani legendás tartósságukat. Igaz, a rekordot nem nálunk állították fel: egy görög taxisofőr, Gregoriosz Szahinidisz 4,6 millió kilométert tett meg W115-ösével - a 240 D jelenleg a Mercedes-Benz gyári múzeumában látható.
Hengerszámtól függetlenül W123 kóddal látták el a Zöldségest (Pontonok, Fecskék, Állólámpások, Zöldségesek az archív fotók galériájában. Kattintson!)
Talán még inkább illik az igásló jelző az Állólámpás utódjára, melyet itthon "zöldséges-Merciként" ismerünk. Itt már gyári kombi változat is létezett, ami számottevően csökkentette a széria presztízsét. A lépcsős hátú W123-ast és a kombi S123-ast manapság is gyakran láthatjuk a magyar utakon - persze többségüket leharcolt állapotban.
A "Zöldséges" 1976-ban váltotta a korábbi típust, bár a csúcskivitel 280 és 280 E már 1975-ben megjelent. A bőséges kínálat alján a 200 és a 200 D állt - előbbi 94, a dízel csupán 55 lóerővel -, és létezett még 230-as, 250-es, 220 D, 240 D és 300 D is. 1977-ben dobták piacra a kupét, egy évvel később pedig a T jelzésű kombit. Utóbbiba a 2,3 literes négyhengeres, a 2,5 literes karburátoros és a 2800-as injektoros benzinmotort, valamint a négy- és az öthengeres dízelt szerelték.
A W124 is fekvőlámpát kapott. Ez a típus viselte először az E osztály jelzést (Pontonok, Fecskék, Állólámpások, Zöldségesek az archív fotók galériájában. Kattintson!)
A típusok elértéktelenedése jól megfigyelhető a Zöldséges utódjának számító W124-esnél. Pár éve még nagy rangja volt a típusnak, és nem kell sokat várni, hogy ugyanarra a sorsra jusson, mint elődei. 1984-ben jelent meg, az utolsó darabok 1995-ben gördültek le a gyártósorról - abban a korban van, amikor a legtöbb példány melósautóvá szegődik vagy kis tuningműhelyek műtőasztalára kerül. Egyre kevesebb a szép állapotban megőrzött vagy akár csak gondosan karbantartott darab. Az első hivatalos E-Klasse Mercedes a W124-es modell volt, de csak az 1993-as frissítéskor kapta meg a nevet.
| | | A W210-es megjelenésekor meghökkentőnek számítottak a kerek fényszórók. Utódja, a W211-es már nem volt forradalom (Pontonok, Fecskék, Állólámpások, Zöldségesek az archív fotók galériájában. Kattintson!)
|
Az ikerlámpás W210-es és 2002-től gyártott utódja, a W211-es láttán felvetődik a kérdés: vajon miért a 180/190-es Pontont és a "Kis fecskét" tartják az E osztály ősének, miért nem az elegánsabb 220-ast és W111-est?
Póla Gergely |