Nem kis teher van a második generációs Renault Twingo vállán, hiszen elődjét tizenöt évig gyártották, és a manapság már elképzelhetetlenül hosszú életciklusa alatt több millió rajongót szerzett. Igaz, hogy külsejét tekintve úgy nézett ki, mintha csak egy vidámparki körhintáról szabadult volna el, ám a kedves békaszemek mögött egy elképesztően tágas és jól kihasználható utastér volt, két tologatható és dönthető hátsó üléssel.
Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a franciák sok részletet igyekeztek átvenni az elődből a legújabb technikai és divatirányzat szerint, hiszen ne feledjük, az első Twingót még 1992-ben mutatták be a Párizsi Autószalonon. A játékautós külső a békalámpákkal együtt eltűnt, helyette egy vagány és divatos kisautó lett a Twingóból, ami különösen igaz tesztünk főhősére, a 100 lóerős GT-re. Sajnos a sportos kiegészítők ellenére is nehezen beszélhetünk egyedi karakterről, hiszen a Twingo egyszerre hasonlít egy mosásban összement Clióra és egy Citroën C2-esre. Ez utóbbival különösen oldalról döbbenetes az azonosság, egyedül csak a C2-es síkban eltolt üvegfelületei jelzik, melyik francia autógyár termékét látjuk.
A GT felszereltség egyedi, 15 colos felniket, ezüstszínűre fényezett visszapillantókat, hátsó szpojlert és - ami a legfontosabb - az alapváltozathoz képest feszesebb futóművet jelent. Amilyen vagány és sportos a GT Twingo külseje, annál lehangolóbb az utastere, ahol a sportosságot egy bőrkormánnyal és váltógombbal letudták a franciák. A műszerfal anyaga a Városligetben kapható fröccsöntött játékok szintjét hozza, ami nehezen érthető egy trendinek szánt kisautó esetében. A műszerfal továbbra is digitális, az előd minimalista megoldásával szemben azonban itt már egy rendes autóban érezhetjük magunkat. A teszthét alatt az összes utasom rácsodálkozott és megtapogatta a kormány mögötti kis műanyag "sündisznót", amelynek funkciója, hogy kisebb tárgyakat megtartson, de leginkább csak porfogóként látjuk hasznát hosszú távon. Kedves gesztus, hogy egy pár dolgot megtartottak az elődből, ilyen például a pöcökszerű ajtókilincs, a műszerfal kialakítása a három szellőzőkapcsolóval, és a középre helyezett elakadásjelző, amely sajnos az új Twingóban már nem egy bohócorra hasonlít, szimpla kapcsolóvá degradálódott.
A gombócszerű, mini egyterűs karosszériaforma miatt az utastér helykínálatával nincs gond, a rendelkezésre álló csöppnyi helyet ezúttal is remekül használták fel a franciák, sajnos azonban a praktikumot nem adják alapáron. Az elődből ismerős és végtelenül praktikus tologatható hátsó ülések csak a leggazdagabb felszereltséghez járnak. Az alapkivitelhez nem is rendelhető tologatható hátsó ülés, a középső szint esetében pedig 80 ezer forintot kérnek érte.
Szerencsére a GT-csomagban már az összes fontosabb extra benne van, olyannyira, hogy még tempomatot is kapott a sportosra szabott Twingo, pedig nem kifejezetten autópályákra termett. Nem a motorerővel van a baj, hiszen az 1,2 literes benzinmotor egészséges 100 lóerőt produkál, a városon kívüli használatot elsősorban a rövid kiosztású, ötfokozatú váltó nehezíti, hatodik fokozat hiányában ugyanis autópálya-tempónál zavaróan bömböl a motor. A Twingo esetében ez természetesen nem számít égbekiáltó hibának, hiszen alapvetően városi szaladgálásra lett kitalálva, abban viszont verhetetlen. A Renault 1,2 literes turbómotorját már a Clióban is szerettem, a Twingóban egyenesen függővé váltam. A rövid fokozatok miatt nem az a nagy kunszt, hogy gyorsan lőjünk ki, hanem az, hogy lassan is el tudjunk indulni, így nem kis önuralomra van szükség, hogy megvárjuk, amíg bemelegedik a motor. Olajhőmérséklet-jelzőről már rég leszoktak az autógyárak, az utóbbi időben a vízhőfok mutató is kezd kikopni az autókból, sajnos a Twingóban sincs egyik se, így belátásunkra van bízva, mikortól kezdjük a taposást.