Gyönyörűek az új hátsó lámpák, a tolatóradar viszont hiányzik
A Fiat Grande Punto a Maserati 3200 GT-re hasonlító orr-részével és a kiskategória legnagyobb utasterével tört be a piacra öt évvel ezelőtt. Tavaly a modellfrissítéssel sajnos megbolygatták a harmonikus formát, az új hűtőmaszkkal már korántsem olyan egységes a látvány, mint korábban, bár el kell mondani, hogy élőben sokkal jobban mutatott az autó, mint amire a fotók alapján számítottam.
Ebben nagy szerepe volt a törtfehér fényezésnek, az alapmodellekről hiányzó sportlökhárítóknak, a küszöb- és tetőszpojlereknek, a gyönyörű, 17 colos könnyűfém felniknek és a 40 ezer forintos matricacsíkozásnak is, amelyek egytől egyig javítottak az autó megjelenésén. Ha engem kérdeznek, csak a 10 ezer forintba kerülő krómozott tükörborítást hagytam volna le róla, ezt jobb lett volna meghagyni a szakadt Audikat tuningoló suhancoknak.
Le sem tagadhatná, hogy olasz. Az első ködlámpák kanyarfényszóróként is funkcionálnak
A négy méternél valamivel hosszabb, így a kisautók között nagynak számító karosszéria lemezei változatlanul vészelték át a ráncfelvarrást, így a helykínálat is változatlanul jó a kabinban, kategóriájában talán csak a Skoda Fabia kínál több helyet a második sorban. Jó oldaltartásúak az első ülések, de nem a legkényelmesebbek az ülőlap és a támla találkozásánál kialakított dudor miatt, emellett az ülőlap is rövid, és a legalacsonyabb állás is túl magas.
Továbbra is érthetetlen, hogy az elektromos gerinctámasz gombját miért a könyöklő alá rejtették el, mintha későn jutott volna Gianninak az eszébe, és már csak ott talált volna pár négyzetcentiméternyi szabad helyet. Nem lett a kedvencem az izzasztó műszálas kárpit sem a meleg napokon, szerencsére a Fiat a turbós benzinesnél nem kér felárat a légkondicionáló berendezésért, igaz, a tesztautóban látható kétzónás automata rendszerért azért le kell szurkolni még 60 ezret.
A gyári TomTom navigáció új programjával abban is segít, hogy csökkentsük a fogyasztást
Korábban szögletes műszerfala volt a Puntónak kőkemény anyagokból, amely csak addig tűnt jó minőségűnek, amíg meg nem érintettük. Érezték az olaszok, hogy a pihepuha műanyagokkal kitömött új Volkswagen Polo ellen ez már kevés lenne, ezért a modellfrissítéssel lágyabbra váltottak a formák és a felhasznált anyagok tekintetében is. A lyukacsos bőrrel borított középső részt nézni és fogni is kellemes, akárcsak a vaskos, háromküllős sportkormányt, vagy a zongoralakkal bevont középkonzolt. Még LED-es hangulatfények is vannak, akárcsak a prémiumautókban.
Továbbra sem tökéletes viszont a Microsofttal közösen kifejlesztett Blue & Me rendszer, az USB-csatlakozóba tett pendrive zenéit néha nem ismerte fel, körülményes volt a mappákban történő barangolás, és gyakran egészen váratlanul váltott át a rendszer rádióról a külső jelforrásra. Újszerű a 120 ezer forintba kerülő, érintőképernyős TomTom navigáció, amelyet nem fixen építenek be, hanem egy állvány tetejére kell rápattintani, így a sétákhoz magunkkal vihetjük.
Jól tartanak az ülések, de formájuk nem tökéletes
Korábban már teszteltem a Puntót az 1,4-es, 120 lóerős turbómotorral, nemrég pedig a szintén 1,4-es, 180 lóerős Alfa MiTót is kipróbálhattam, így kíváncsian vártam, mire lesz képes a 135 lóerős Multiair. Ami megdöbbentő volt, hogy csak egy hajszálnyival érződött gyengébbnek a Mitónál a - papíron - 45 lóerős hátránya ellenére. Sőt, az alsó fordulatszám-tartományban még erősebbnek is tűnt, mivel ebben a turbólyuk alig érezhető, szemben a jobban kihegyezett változatával, amely 2000-es fordulatszám alatt nem hajlandó dolgozni, utána viszont hirtelen jön meg az ereje.
Nem hiányzott az Alfa Romeo DNA üzemmód kapcsolója sem, amely arról híres, hogy csak Dynamic állásban szállítja az elvárt motorerőt és sportosságot, a többiben álmos lajhár módjára viselkedik vele az autó. Ilyen szerencsére nincs a Puntóban, az Evo minden pillanatban gyorsnak és tettre késznek mutatkozott - talán rájöttek, hogy az emberek nem azért vesznek erős autót, hogy a teljesítményének csak a töredékét használják ki.
Cikkajánló |