A mai húszéveseknek talán már csak halvány emlék a De Tomaso márka, hiszen az Argentínában született, olasz származású, 2003-ban elhunyt legenda nevét rég viselte ütőképes négykerekű. Az idősebbeknek beugorhat az 1967 és 1971 között 400 példányban gyártott Mangusta, vagy a hetvenes-nyolcvanas évek három V8-as motorral hajtott típusa, a sportos Pantera, az aranyifjak kupéja, a Longchamp, és az arisztokrata családok kegyeit kereső Deauville limuzin. Persze ott van még a 2004-ben nyugdíjazott műanyag karosszériás Guará, amely azonban inkább tekinthető a márka fennmaradására tett harmatos kísérletnek, mint életképes Ferrari konkurensnek. Az autómániások zöme jellemzően ennyit ismer a Masearti és az O.S.C.A. autókkal a Formula-1 sorozatban is versenyző, 1959-ben Modenában autógyárat alapító De Tomaso életművéből, ám van itt még egy sportgép, talán az argentin mester legérdekesebb "gyermeke", a Vallelunga.
Nevét az autók tesztelésére előszeretettel használt római versenypályáról kapta, s éppen akkor született, amikor Budapesten megnyitották az újjáépített (és tervezett) Erzsébet hidat, s az egykori Német Demokratikus Köztársaság apraja-nagyja a 601-es Trabant érkezésének tapsolt. A Vallelunga eredetileg egy nyitott, alumínium karosszériás sportgép volt, amelyet 1962-ben mutatott be De Tomaso, aki addig csak a versenyautók építésében látott fantáziát; ebben az esztendőben éppen a Formula-1-ben csillogtatta tervezői ambícióit saját tervezésű, 1,5 literes, 170 lóerős motorral felvértezett monopostójával.
Ha nem tudnánk, mikor gyártották, a formából rögtön látszik, hogy a hatvanas évek szülötte. Mindössze 1,2 m magas, a beülés igazi tornamutatvány. A karosszéria hossztengelye mentén végigfutó kék-fehér-kék csík De Tomaso szülőhazájának zászlajára utal
A kétüléses, 1,6 literes, 105 lóerős Lotus (Ford) Cortina motorral hajtott tető nélküli Vallelungából mindössze egy példány készült, ugyanakkor számos versenyt megnyert. Az 1964-es Torinói Autószalon közönsége láthatta először a kupé karosszériás típust, ezt akkor még alumíniumból faragta ki a formát is kiötlő Fissore. Mindössze három darabot gyártott az olasz formatervező stúdió, majd De Tomaso új gyártó után nézett. Abban reménykedett, hogy esetleg egy nagyobb cég fantáziát lát majd a Vallelungában, ám nem jött a remélt üzlet, így végül a Ghiához vitte a gyártást. 1965 nyarától 1968-ig 50 kupé gurult ki a csarnokból, ám immár nem alumínium, hanem teljes egészében üvegszálas műanyag karosszériával. Kőkemény aszfaltszaggatóról van szó, hiszen alig több mint 700 kilót nyom, elöl-hátul versenyautókhoz illő, teljesen független, kettős keresztlengőkaros, kanyarstabilizátorokkal kiegészített felfüggesztéseken ül, dupla Weber karburátorokkal lélegeztetett motorját a hátsó futómű elé csavarozták, így a tömegelosztás két utassal és feltöltött üzemanyagtankkal 50:50 százalék.
Ismerős? A fekete rostély két szélén a Fiat 850 kerek lámpái világítanak. A kétcsövű kipufogó sokat sejtetően ágaskodik a műanyag alól
A hajtásrendszer úgynevezett Transaxle kialakítású (azaz a féltengelyek a motor mögé csavarozott váltóházhoz kapcsolódnak), s maga a motor-váltó egység teherviselő elem is. Alumínium féknyerges, négytárcsás fékrendszerét a Campagnolo szállította, csak úgy, mint a széles magnézium felniket. A Hewlandtől beszerzett, eredetileg a Volkswagen Bogárban is szolgált sebességváltó kezdetben négygangos volt, később ötösre módosították.
A négyhengeres, menet közben erőteljesen rezonáló Lotus-fabrikálta motor a hátsó tengely előtt pihen, a kezdeti 105 lóerőt később 135-ig tornázták. Innen nézve látszik az acél vázszerkezet a rákötött biztonsági övekkel és hátul az olajhűtő
Egy ilyen Ghia gyártotta 1967-es autó bukkant fel Magyarországon Mekler László műhelyében. A megszállott olaszautóshoz nagyon lepusztult állapotban érkezett meg egy német veterános Vallelungája. A Mekler-csapatra komoly munka hárult: a motort, a futóművet, a kerekeket, az utasteret és a gyengélkedő műanyag kasztnit is rendbe kellett tenni. A legnagyobb kihívás az volt, hogy valamilyen információhoz jussanak az autóról. Csak egy svájci megszállottról tudtak, aki sok technikai adatot, információt és műszaki leírást összegyűjtött az évek folyamán, ugyanakkor eredeti állapotában megőrzött darabot nagyon nehéz már fellelni, hiszen az autók zöme széthullott, a fennmaradt példányok (mindössze 27 regisztrált Vallelungát tartanak nyilván) jó részét össze-vissza barkácsolták. A felfüggesztések pontos bekötési pontjait fejből kellett kitalálniuk, az eredeti váltó a kukában végezte. Új a váltókonzol, a karosszéria első és hátsó fele szinte önálló életet élt, komoly megerősítésre volt szükség. Csak a hibák feltérképezése egy hónapig tartott, az utolsó simításokkal több hónap munka árán lettek készen.
Igazi sportautós belső, korhű, de modern vezetőüléssel. Menet közben a zaj mellett a hőséggel is meg kell küzdenie az utasoknak. Mindössze egy darab jobbkormányos példány készült. 190 cm feletti vezető csak összekuporodva fér el, az utazás kisebb kacatjainak semmi hely sincs; hiába, ez vérbeli pályautóBár a Vallelungával versenypálya híján nem tudtunk menni egy igazán hátborzongatót, élmény azért akadt. A könnyű karosszériával minden kanyart élvezett bevenni, s az is pártalan élmény, ahogy csúszáshatárig tapad a fara, majd hirtelen, minden előjel nélkül keresztbe riszál az aszfalton. Könnyű, szervo nélküli fogasléces volánjáról és szintén szervo nélküli fékjeiről elégedetten szólhat minden pilóta, ahogy a néhány centiméternyit mozgó és precíz váltókarról, a versenyautós üléspozícióról, az egymáshoz közel rakott pedálokról, a mélyen hörgő hangról és az észt veszejtő gyorsulásról is rajongással lehet csak beszélni. A Magyarországon újjászületett Vallelunga most ismét a pálya ördöge, Alejandro De Tomaso büszkén kacsintana, ha láthatná.
Tökéletes arányok és piros szín, elsőre sokan Ferrarinak néznék. A 13 colos aranyszínű felnik jól mutatnak, az ajtó mögötti légbeömlőn érkezik a levegő a motorhoz. 1965-ben a New York-i Modern Művészetek Múzeuma díjjal jutalmazta a Vallelunga avantgarde formatervét
Műszaki adatok |