Amikor 1896-ban Budapesten a kontinens első földalatti vasútját ünnepelték, Chemnitzben aláírták a Winklhofer&Jaenicke cég alapító okiratát. Eleinte kerékpárokat gyártottak, de fokozatosan áttértek a gépi erővel hajtott járművekre, 1903-tól előbb motorkerékpárok, egy évvel később már automobilok is kigurultak a gyárkapun. Az eredeti nevet kevesen ismerik, mert a vállalkozás 1911-től - kezdetben csak az exportpiacokon, majd Németországban is - Wandererként működött. Ebben az évben küldték első próbaköreire a W1 5/12 HP-t, amit később "Püppchennek" (magyarul: Babácska) ismert meg a világ.
A gyári elnevezésben a W1 az első típust jelöli, az 5 a korabeli adóbesorolás szerinti, a 12 pedig a valós teljesítményt lóerőben, amit a 1147 köbcentis, négyütemű, különleges vezérlésű (OHV szívóoldali és függőszelepes kipufogó) négyhengeres, vízhűtéses motorból hoztak ki. A 12 lóerő csak az 1911 és 1913 között gyártott első sorozatot jellemezte, a későbbi, szintén Püppchen-modellek egyre nagyobb és erősebb (1222 és 1286 cm3 15 LE, 1306 cm3 17 és 20 LE) motorokkal készültek. Mai szemmel nemcsak a küllős kerekek és a konflisokéhoz hasonló sárvédő-kialakítás tűnik szokatlannak, a karosszéria keskenysége is: 1330 mm a teljes szélesség, így nem is fért el egymás mellett két ülés. A sofőr mögött ül utasa, mindkettejüknek külön ajtó jár. A felépítmény sok más részlete is hintószerű: a fa fellépőkön keresztül megközelíthető előrefelé nyíló oldalajtók fekete bőrrel kibélelt, főúri kényelmű, egymástól elszeparált helyekre nyílnak.
Hosszú kecses karosszéria, rövid motorházzal. Az összecsukott tetőn huzat is van, a szerkezetet bőrszíjak tartják a helyén. A 760x90 méretű Dunlop Cord gumikat még a rendszerváltás előtt rendelte meg a tulaj Svájcból
A fáma szerint ez a példány egy katonatiszté volt az első világháború alatt, ekként került Magyarországra, a katonai szolgálat nyoma a puskatartó állvány. Az autóról nagyon sokáig nem tudtak semmit, a márkát ismerő hazai szakemberek már lemondtak róla, amikor jó néhány évvel a rendszerváltás előtt felbukkant. Alig lehetett ráismerni: tulajdonosa, egy idős bérfűrészes mozgó fűrészgépállványt készített belőle. A vezetőállás és az orr, vagyis a legfontosabb részek a motorral és a váltóval együtt épségben megmaradtak, csak a babakocsira emlékeztető hátsó fertály veszett oda. Éppen ezért nem tűnt reménytelen vállalkozásnak a talpra állítás.
A megmentett alvázon talált szám szerint 1911-ben készült az autó, a W1 szériagyártása 1913-ig tartott; az utolsó "Püppchen" (W8 5/20) 1926-ban gördült ki az üzembő. Látványos és műalkotásnak is beillik az oldalanként két laprugóköteg kialakítása. Középre egy lámpa dukált, az is fehér fénnyel világított
Varga Jenő felkereste a müncheni autómúzeumot, ahol leledzett egy eredeti példány, a helyiek megengedték, hogy a magyar felújító csapat méricskéljen. A munka hónapokig tartott. Az acél alvázas, fakarosszériás W1 a maga korában modernnek számított. Volt vízpumpája, Bosch-mágnes adta a gyújtását. Kenése összetett: a főtengely mellett forgó lánchajtású tengely furatain át jut motorolaj - időzítve - a hajtókarokra. A vezérlés bonyolult szerkezet, a szívószelepek OHV-rendszerűek és himbás mozgatásúak, a kipufogók azonban a kor szokásának megfelelően függő kialakításúak. Mind a nyolc szelepet egyetlen alul vezetett vezérműtengely mozgatja, a vezérműlánc erősen túlbiztosított, háromsoros. A sebességváltó háromfokozatú, egyetlen fokozata sem szinkronizált, a hátramenetet a fakarimás kormánytól jobbra, közvetlenül a bőrborítású oldalfal melletti karral lehet kapcsolni. A kerekenkénti laprugóköteges felfüggesztés és a csak a hátsó kerekekre ható dobos fék ehhez képest meglepően egyszerű.
A sofőr és az utas is azonos környezetben utazhatott, utóbbi hátát a nyitott tető szövete súrolta
A kis Wanderer magas, mint egy hintó, a nyitott kabinba a faküszöbre támaszkodva lehet belépni. Az ülések jól körbeölelik az embert, mondhatjuk, hogy deréktájban passzentos a hely elöl, és hátul is, a lábaknak korlátlan tér jut. A kicsi, függőleges szélvédőn természetesen nincs ablaktörlő, ugyanakkor a rossz utak miatt az abban az időben elengedhetetlen pótkereket ott találjuk a jobb oldali oldallemezen. A felfújt abroncs felnikarikán utazik, négy csavar megmozgatásával gyorsan felszerelhető; a korabeli dokumentumok tanúsága szerint éppen a gyors kerékcsere volt az egyik feltétele, hogy a hadsereg ,,besorozza" a Wanderert. Oldalüvegek nincsenek, a hátsó ülés mögül vászontető hajtható ki; a mutatványhoz legalább két ember kell, kihajtogatás után az első sárvédőkhöz kapcsolt bőrszíj tartja a helyén.
Az OHV szívóoldali vezérlésű, de függőszelepes kipufogású négyhengeres vezérműve lánchajtású. Van olajszivattyúja, a vezérlést (a szívóoldal himbáit) külön kézipumpával is lehet kenni (ennek csövei látszanak a képen), ha nagy a terhelés. Az égésterek oldalgyertyásak, a szívócső kis tölcséreibe a hidegindítást segítendő üzemanyag tölthető
A világítás karbidgázos, a hűtőmaszk mellé kettő, a szélvédőhöz és a hátsó tengely mögé egy-egy szépen megmunkált rézburkolatú lámpást csavaroztak, a gáztartály a jobb oldali küszöbön ül. A legelső Wanderer személyautó már csak ritkán hagyja el garázsát, de surrogó hangú négyhengeresét néha azért beindítja a gazdája, olyankor a restauráló csapat valamennyi tagja összesereglik, hogy meghallgassa.
Olyan magas, mint a mai terepjárók, ha a tetőt felemelik a helyére. A hátsó utast viszonylag jól védte a tető oldalra nyúló része
Műszaki adatok |