Az 1948-ban létrehozott Ikarus Karosszéria- és Járműgyár Nemzeti Vállalat csak kompromisszumokkal gyárthatott autóbuszt: korszerű, önhordó felépítménnyel kizárólag a kis befogadóképességű, Csepel D-350 teherautó fődarabokból összeállított 30-as sorozat készülhetett 1950-től. A Járműfejlesztési Intézet – részben politikai nyomásra – nem támogatta az ikarusos főmérnök, Zerkovitz Béla a törekvéseit a nagybuszoknál, így Mátyásföldön szinte titokban folyt a farmotoros 55/66 típuspár tervezése. Elsőként az A58 rajzjelű, városi forgalomra szánt, U-hajtásláncú (sebességváltó a motor mellett) 66-os prototípusa készült el 1952-ben, de a hátsó tengely mögötti harmadik ajtó kialakításának problémái miatt a távolsági, A60 rajzjelű 55-ös fejlesztése került előtérbe.
Ennél már hagyományos, és emiatt hosszabb is volt a hajtáslánc, ezért a soros hathengeres, 8,0 l-es, 125 lóerős Csepel D-613 dízelmotor mögött a hátfalat megtoldották azzal a púppal, ami végül a busz védjegyévé vált. Az első két próbakocsit 1953-ban, míg a MÁVAUT-utód 16-os számú Autóközlekedési Vállalatnál (AKÖV) futó, GN rendszámcsoportba tartozó, egymáshoz képest tucatnyi apró eltérést mutató nullszéria példányait 1953-54-ben szerelték össze. Tíz év alatt az Ikarus 55 folyamatosan változott. 1955-56-tól a kétszárnyú középső ajtó helyett egyszárnyút vezettek be, ívelt lett a szélvédő, majd egy évvel később a lökhárító alól a homlokfalra költöztek a fényszórók, és már csak külön rendelésre üvegezték a tetőíveket.
1960-ban a módosított fenékvázzal együtt nagyobb teherbírású, elöl szélesebb nyomtávú győri MVG futómű került a 11 160 helyett 11 400 mm hosszú busz alá, 22 helyett 20 colos keréktárcsákkal. P. Horváth György süllyesztett rácsot tervezett a fényszórók közé, és szerényebb lett a karosszéria díszítése. A dízelmotor hengerűrtartalmát 8,2 literre, teljesítményét 145 lóerősre emelték (Csepel D-614), 1962-től pedig megszűnt a középső ajtó: felszállni az első tengely előtt, a buszos szakzsargon szerint az „ólajtón” át lehetett. Az utolsó, említést érdemlő módosítás 1966-os – az Ikarus ekkor már a 200-as sorozat előkészítésén dolgozott - a homlokfali csepp alakú irányjelzőket egyszerű, kerek műanyag burák váltották, és hátul is dupla kerek lámpákat szereltek a motorsátor széleire.
Az ötvenes évek közepén közszükségleti cikkek - babakocsik, játékok és speciális járművek - gyártása lassította a farmotoros Ikarus termelésének felfutását. A hazai piaccal szemben mindig előnyt élvezett az export, a legnagyobb vásárló a Szovjetunió és az NDK volt, e két országba hatezernél is több, a helyi igényeknek megfelelő kivitelű 55-ös került, míg az AKÖV és a Volán a húszéves gyártás alatt összesen alig 1200 kocsit kapott. Az Ikarus külföldre egyedi igényeket is kielégített, többek között Simca-Unic, Saurer, vagy Leyland erőforrást szerelt a buszba. Egyetlen példányban légkondicionáló is működött – ez a busz meglepő módon itthon, az AKÖV kötelékében szolgált. A hatvanas évek legvégén, a 200-as sorozatnak Mátyásföldön helyet adva, a székesfehérvári üzem vette át a kifutó 55-ös gyártását, 1972-ben fejeződött be az összeszerelés. Később a farmotoros padlóvázon, a 200-as család egységesített karosszériaelemeivel ugyanitt készült az utódnak tekinthető 255-ös.
Krepsz Zoltán